EmceeMike blogja

Sokszor tettük fel ezt a kérdést magunkban és még fel is tesszük talán nem is egyszer. Olyankor például amikor hallunk, olvasunk egy ilyen szomorú hírt, mint én ma reggel.

2009. március 24-én szívrohamban elhunyt ifj. Ocskay Gábor a magyar válogatott 187-szeres válogatottja, az Alba Volán csatára. Egy nagyon fontos embert veszített el ezzel a magyar jégkorong. Ő volt az egyike annak a gárdának, akik fellendítették a hazai hokit. Nélküle már nem lesz ez olyan, mint volt.

Pár hete volt, hogy anyummal kettesben voltunk épp itthon hétvégén és nem tudtuk, hogy mit nézzünk szombat délután. A tvben szokás szerint nem semmi figyelemreméltó, úgyhogy gondoltam berakom már ezt a filmet, mert már korábban is érdekelt, de még nem néztem meg. Így hát betettem. Meg kell, hogy mondjam hogy picit többet vártunk tőle révén, hogy a romániai rendszerváltás időszakában játszódik, de végül is ha belegondolunk egy drámáról beszélünk, annak meg tökéletes.

Szóval, mint említettem Romániában járunk a rendszerváltás előtt, méghozzá 1987-ben. Még javában tart az átkos Ceausescu-rezsim, de már mintha recsegne ropogna a változás szele. Bár ezt csak az érzi, aki ott élt. A két főszereplő Otilia (Anamaria Marinca) illetve Gabita (Laura Vasiliu), a film pedig az ő tragikus történetüket meséli el. Gabita teherbe esik és mivel későn értesül róla az abortusz mellett dönt, ami abban az időben illegális volt és még finoman fogalmaztam. Konkrétan ha kiderült ilyen eset, a securitate emberei (akik itthon az ávh-sok voltak) elvitték az illetőt és előbb jól elagyabugyálták aztán életfogytig bezárták egy cellába. Arról ne is beszéljünk, hogy milyen kockázatos volt ez egészségügyileg is. Mindenesetre Gabita egy barátnője tanácsára egy kuruzsló zugdoktorhoz fordul, hogy az hajtsa végre a szükséges beavatkozást egy hotel szobában.

 A film egyébként lenyűgözően realisztikus. Abszolút visszaadja az akkori körülményeket, viszonyokat és eseményeket. Vegyük például azt, hogy egyik jelenetben a háttérben egy csomó várakozó embert látunk egy sorban. Kenyérért állnak sorba, vagy éppen wc papírért. Nem tudjuk meg, de nem is ez a lényeg, hanem hogy ez volt!

Ahogy Hofi poénjában is:

A villamoson a kalauz bemondja az állomásokat: - Következik a pékség. A villamos elindul...najnajnajsssss. - Következik a sor vége...

Na hát körülbelül ez le is írja az akkori viszonyokat. Mert, hogy ez a vicc nem ám Magyarországról indult.

Aztán a másik jellemző dolog az az, ahogy a recepciósok és a zsaruk bánnak az ügyfelekkel. Ahogy néztük anyummal már-már kezdtünk nosztalgikus hangulatba esni, ha lehet ilyen morbidan fogalmazni. És igaz, hogy én ebből még nem éreztem kb semmit, esetleg annyit, hogy nem olyan kajákon nőttem fel, mint a mai babák, de azért meséltek nekem dolgokat. Nagyon sok történetet, anekdótát hallottam azokról az időkről és abszolút beletudtam élni magam, bár nem is éltem még jóformán akkor.

Mesélt például megboldogult apám is az aradi '89-es forradalomról, ami Temesvárról ragadt át Aradra. Ugye azt mindenki tudja, hogy a román forradalom Temesvárról indult ki főleg. Szóval elmesélte, hogy akkor ő is kinn volt az utcán. Kéz és karöltve vonult a többi fiatallal egyenesen szembe a securitate embereivel. Akik persze megunták a dolgot és elkezdtek a tömegbe lőni, ekkor mindenki menekülőre fogta a dolgot. Mindez pedig semmi volt a 2006-os őszi zavargásokhoz képest. Apámat persze hősnek állítottam be amikor először ezt elmesélte. Mindeközben én és a család többi tagja rémülten figyeltük, hogy vajon mi történik odakint és visszatér-e épségben a családfő. Ez volt az én '89-em.

A filmet pedig ajánlom mindenkinek, akit egy kicsit is érdekel ez a téma. Érdemes megnézni, de tényleg.

Az első két évadot még suexID-tól kaptam meg és sokáig félre volt téve, hogy majd megnézem. Aztán elővettem végül és olyannyira megtetszett, hogy végig is nyomtam kb egy hét alatt mindkét évadot.

Ez egy brit sorozat, fiatalokról nem csak fiataloknak. Egyszerű középiskolások mindennapjait mutatja be, minden rész külön egy-egy főszereplőjét, karöltve az alap vezérszállal. Sokszor nagyon szomorú és elgondolkodtató, máskor meg sírvafetrengveröhögős. Az első két évadot én speciel úgy néztem végig, hogy szinte minden rész után mély gondolkodásba estem, vagy depis lettem.

Azóta már elindult a harmadik évad is, sőt lassan véget is ér. ( :(  )

Egy új csapatot kaptunk, új embereket, új sztorikat és új szituációkat. Megkockáztatom, hogy ez eddig a legjobb évad. Már az első részeknél kiderült egy hatalmas évadnyitóval, hogy itt nagy durranás lesz. És lett is.

A zenét iszonyúan eltalálták az elején és közben is nagyon jók csendülnek fel. A történet meg sokkal mulattatóbb, mint az első két szériában. Bár itt is megmaradt az elgondolkodtató, sokszor szomorú rész is. Összegezve egy nagyon jó kis, pörgős, lendületes sorozat ez. Aki eddig kihagyta volna, annak mindenképp kötelező. ;)

Gyurcsány lemond, vagyis lemondana. Ez volt a hétvége híre. Minden szalagcím erről szólt és szólni is fog még pár napig, ha a sejtéseim nem csalnak. A tv-ben szinte mindenhol elmezéseket lehetett látni, elemzők rágták a ceruzájukat és próbálták kitalálni, hogy vajh mi van a háttérben.

Már pedig ne mondja senki nekem azt, hogy ezt csak így kitalálta nekünk Magyarország böszméje, hogy ő most le mond és megvált minket ezzel. Nem-nem, itt valami nagyon nagy susmus van a háttérben. Túlságosan átlátszó azért, hogy úgy ánblokk az egész bagázs támogatta a döntésében és pártvezetőnek egy emberként megválasztották. A két dolog persze messze van egymástól, de ha egy kicsit visszakeresünk az emlékeinkben, akkor megtaláljuk azt a momentumot, amikor is Putyin hősként átadta a helyet Medvegyevnek, aki milyen meglepő a szövetségese neki. Azóta is ketten hajtják a tandemet karöltve, de persze a látszat megvan, Medvegyev a miniszterelnök, Putyin a kormányfő. A kormányfő pedig bábuként irányítja a kis miniszterelnökét.

Én gyanítom, hogy ez lesz majd itt is. Két hét múlva a Vezér büszkén bemutatja majd az új embert, aki kivihet minket majd a szarból és mindenki iszonyú boldog lesz. Aztán folytatódik minden nagyjából ugyanúgy tovább, ahogyan eddig is. Az utód se lesz sokkal jobb valószínűleg, hiszen a fű alól sunyiban úgyis még ferenctestvér fog itt uralkodni.

Egy valami talán javulhat és az a nemzetközi megítélésünk, ha sikerül valamit letegyünk az asztalra, az elbaltázott lépések után. És ami még javulhat az a möszöpö támogatottsága, így közeledve az (EP) választásokhoz. Az az egyetlen baj egyébként, hogy mindez kevés. Tényleg én nagyon örülök, hogy távozik a reformerünk, de ez édeskevés sajnos. Új politika, új emberek kellenek már ide végre. És könyörgöm, ne jöjjön már mindenki ezzel a minden párt szar, és senki sem jó dumával, mert ez már kibaszottul unalmas. Én megértem, mindenki elvan keseredve és mindenki elvesztette a hitét már a politikusokkal szemben, de az hogy mindegyiket egy kalap alá vesszük irgalmatlan nagy hülyeség. Főleg úgy, hogy nincs alternatíva. Ha lenne, nyilván nem itt tartanánk. Én nem azt mondom, hogy most az egyik vagy a másik oldal jobb lenne, de könyörgöm nézzük már meg, hogy ki van kormányon és ki van ellenzékben immáron 7 éve. 7 évvel ezelőtt senki nem gondolt arra, hogy basszameg itt hagyom ezt az országot, mert itt minden el van cseszve.

Ez a másik dolog, amit nagy butaságnak tartok egyébként. Persze világos, hogy mindenki itt hagyná a pöcegödröt, de ez önzőség. Ha már ide születtünk, itt élünk akkor próbáljunk meg már tenni is valamit. És ne csak a saját boldogulásunk miatt, hanem egy kicsikét legyünk már tekintettel a másik ~10 millió ember iránt is. Nem kell itt nagy tettekre gondolni, cseppekből áll össze a tenger is. Ha mindannyian tennénk valami kis dolgot, nem csak magunkért, akkor talán nem tartanánk ott, hogy a diákok ezrével hagyják el az országot a jobb életkörülmények reményében. Ami pedig a politikát illeti, ne álltassuk magunkat. Nincs alternatíva, adjunk egy esélyt másoknak is. Nem gondolom én se, hogy onnantól kolbászból lesz majd a kerítés és a nap le se fog menni, de én igenis látok reményt abban, hogy kimászhatunk ebből a szarból. Megküzdöttünk már annyi mindennel, törökkel, tatárral, nácival, orosszal és mégis itt vagyunk. Legyünk kicsit reménykedőbbek és ne dőljünk be a komédiának.

Az Emcee podcast újabb közel egy órás válogatással kedveskedik az igen tisztelt hallgatóságnak.

Témája pedig nem más, mint az én sokszor furcsa és érthetetlen ellentéteken feszülő zenei stílusomnak egy ékes bizonyítéka: a 90-es évek disco zenéje.

Ez csak azért lehet furcsa, mert jelenleg a disco stílus ami már nem az, mint a 90-es évek elején és, ami volt az ABBA, Boney-M korszakban; nem tartozik a kedvenceim közé, sőt. Inkább kifejezetten kerülöm az ilyet. Persze, mint mindenki megfelelő mennyiségű alkoholos ital elfogyasztása után már cseppet sem érdekel, hogy mi szól éppen.

A jelenlegi zenei ízlésem tehát eléggé vegyes, mondhatni már-már liberális. Szeretem a rockot, a metált, a jazzt, a raggaet, a skat, az alternatív és underground jellegű zenét. A fő meghatározó azonban mégis csak a rock és annak a különböző ágazatai, fokozatai és stílusai. A leglájtosabbtól a legkeményebbik szinte minden jöhet, hangulattól függően.

Ennek ellenére ott van például még a népzene, a székely népdalok és nóták sokasága, amiért szintén oda vagyok. És akkor megérkeztünk a mai podcast stílusához a retróhoz. Mert ez már az, nekem legalábbis. Hogy miért szeretem? Nem is tudom talán azért, mert ezen nőttem fel. Ez szólt a rádióból és a zenecsatornákból és egyszerűen egy-két szám megtetszett. Aztán ezek feledésbe merültek és tavaly volt egy időszak, amikor rám jött a retrózás és akkor összeszedtem egy csomó ilyet és napokig más se szólt, csak a kokódzsámbó meg a szing hálleluja.

És akkor elég is a fecsegésből, csavarjátok fel a szőnyeget, vegyétek elő a trapéz gatyát meg a reluxás szemüveget, az ingeket tűrjétek ki, a szoknya alá pedig ne vegyetek semmit. Let's dance! :]

Ha tetszett, akkor itt letölthetitek. És ha esetleg lenne még igény ilyenre akkor tessék kommentben jelezni, várható még magyar összeállítás és ős rock válogatás is.

A címnek semmi köze nincs ahhoz, amiről most írni akarok. Csak úgy jött, innen.

A téma, mint a képről is kiderül a vöröshaj. Pontosabban a vöröshaj-kékeszöldszem-szeplő fétis, ami egyre jobban kezdi magát aktívizálni az én esetemben.

Arról van szó, hogy ha meglátok egy a fenntebb leírt tulajdonságokkal rendelkező lányt/nőt/hölgyet (kinek, hogy tetszik) egyszerűen teljesen kikapcsolok és elkezdem bámulni. Ami egy idő után akár zavarba ejtő is lehet a kiszemelt áldozatnak, már ha észreveszi. Egyszerűen leblokkolok és végigpásztázom, ügyelve minden egyes részletre, a fontosabbak pontokhoz vissza-visszatérek és néha ott is ragadok. És ha lehetne órákig tudnám ezt csinálni. Mintha valami gonosz kismanó átkapcsolna egy kapcsolót a fejemben, amint az inger eljutna az agyamig és akkor minden energiát egy helyre irányítana.

Gyorsan hozzáteszem a félreértések elkerülése végett, hogy ez az egész nem arról, hogy én akkor most csak és kizárólagosan vöröshajú és kékszemű lányokkal vagyok hajlandó bármilyen jellegű kapcsolatot kialakítani. Ha neadjisten az utamba kerülne egy fekete hajú, szeplőtlen jányzó, nyilván nem küldeném el az a szöveggel, hogy nem felelsz meg az elvárásoknak ( :D) És persze tudjuk, hogy a külső nem számít, csak ami belül van...etc, etc.

És most azon gondolkodtam el, hogy vajh honnan jöhetett ez az imádat nekem. Azelőtt is megnéztem a vöröshajúakat, a természetes vöröseket leginkább, mert az ritka is és ráadásul hatással van a mi férfi agyunk egy bizonyos pontjára, és nem nemcsak a köldök alatt 10 cm-rel található dologra.

A másik opció meg az lehet, hogy ha az emlékeim nem csalnak még általános iskolában volt egy hasonló kaliberü jányzó akinek az utolsó évben elkezdtem csapni a szelet. Nem volt se bombázó, se egy bányarém, olyan igazi természetes szépsége és kisugárzása volt és ami a lényeg, szeplők az arcán és kék szeme. A haja mondjuk nem is inkább vörös hanem vörösesbarna volt, de ez most igazából lényegtelen.

Nem lett semmi belőle végül is, mivel ő épp előtte jött össze valakivel. Ráadásul írt nekem egy levelet, amit valahogy megkaparintott egyik osztálytársam. Lemásolta, továbbadta egy másik osztálytársnak, aki szintén lemásolta és így a nap végére már csaknem a fél iskola, de az évfolyam biztos tudott arról, hogy szerelmes voltam a lányba.Volt nevetgélés meg ércelődés, ami akkor irtóra ciki volt, de most már csak jót mosolygok rajta, ahogy felidézem.

A végére még csak annyit, hogy vöröshajú, kékszemű, szeplős lányok vigyázzatok! :]

A Halál Próbái annyi izgalommal fejeződött be, hogy rögtön neki is estem a következő résznek, ez a Vámpír Herceg.

A sztori milyen meglepő, még mindig onnan folytatódik, ahol az elöző könyvben abbamaradt. Darren túléli a vadvízi utazást, ami a elsodorja őt messzire a Vámpírok Hegyétől. Teljesen kimerül, minden ereje elhagyja és már mozdulni sem bír. Várja a halált. Ekkor megjelenik Rudi, a régen látott farkaskölyök, akivel a Vámpírok Hegye felé vezető úton találkozott. ( A vámpírok és a farkasok nagyon jó kapcsolatot ápolnak egymással és amikor kell segítenek a másikon )

Rudi elkezdi felmelegíteni Darrent a teste melegével. Felbukkan ekkor Csíkos is, egy másik farkas. Ketten melegítik innentől és végül Darren összeszedi magát annyira, hogy tudja követni a farkasokat a falkához. Ott beilleszkedik a falkába és szépen lassan felépül a sebesüléseiből, az ereje pedig újra a régi lesz.

Egy nap meglátja mesterét Mr.Crepsley-t több vámpír társaságában. Köztük van Kurda Schmalt is, aki végzett egy jó barátjával Gavner Purllal és szövetkezett a vérszipolyokkal. Darren ekkor elhatározza, hogy bármi is történjen visszamegy a Vámpírok Hegyére és felfedi az árulást és megakadályozza azt, hogy Kurdát Vámpír Herceggé válasszák.

Hogy ezek után mi történik már nem kötöm az orrotokra, inkább olvassátok el. :]

Egy, két, há. Lehet nekifutni a tavasznak lassan, lassan. Persze nem akarom elkiabálni, de a mai időjárás is ami itt volt, azt a képet mutatta, hogy már recseg-ropog az a tavasz és még küzd a téllel, de már nyerésre áll. A tél persze még próbálkozik minden megmaradt erejével és néha oda-odasóz nekünk egy gyors havazást, amit sokszor észre se veszünk; vagy megpróbál minket a hideg szelével felborítani, de ez a szél se olyan már, mint hetekkel, vagy hónapokkal ezelőtt.

A mai időjárás már egyre gyakoribb kezd lenni és remélem ez csak fokozódni fog. Már csak attól százszor jobb lesz a kedvem, hogy besüt reggel a nap és egész délelőtt melegíti azt. És ha kimegyek az utcára, akkor nem viszi le a szél a hajamat, hanem lágyan meg-meglibbent. A nap pedig beindítja az életkedv növelő folyamatokat bennem. És már-már mosolyogni van kedvem, pedig még csak szerelmes se vagyok.

Már egyre jobban várom, hogy a hőmérséklet is elkezdjen olyan 15-20 környékén mászkálni és akkor meg is békélek. Ma egyébként amikor utazgattam a városban azon gondolkodtam, hogy mennyire jó lenne most itt hagyni kicsit ezt a betondzsungelt és kimenni a természetbe. Minél messzebbre a civilizációtól, se telefon, se semmi. Túrázni az erdőben, dombokon, hegyeken-völgyeken sétálni és csak szívni magunkba az illatokat, meg csodálni a természetet. Persze legszívesebben mindezt valahol Erdélyben, a hargitai hegyekben preferelnám, de jelenleg megelégednék egy János-hegyi sétával is.

Tavasz, jó idő, 15-20 celsius, várunk ám!

Végre a kezembe vettem az ötödik részt is ebből a sorozatból és nem egészen egy nap alatt végeztem is vele.

És ez nem azt jelenti, hogy 24 órás küszködés után végre sikerült ezer apró fecnire tépkednem, hanem azt hogy nem tudtam egyszerűen letenni.

Darren története meglepő módon ott folytatódik, ahol a Vámpírok Hegye befejeződött.

Darren mestere, Mr. Crepsley összetűzésbe keveredik a vámpírhercegekkel és tábornokokkal, amiatt hogy Darrent félvámpírrá változtatta. Darren pedig vállalja, hogy teljesít 5 próbát, az ún. Halál Próbáit, hogy ezáltal megbecsülést és elfogadást kapjon a többi vámpírtól.

Sok barátja segít neki a felkészülésben, de sokszor csak a vámpírszerencséje, az ami megmenti a biztos haláltól. A végén pedig jön egy váratlan csavar csak, hogy mindenképp elkezd a következő könyvet is. El is kezdem, azt hiszem. :]

Könnyebb elfutni, ahogy a Linkin Park is elzúzza a Meteora c. albumon. Néha én is ezt érzem, hogy könnyebb lenne elfutni minden és mindenki elől. Nem szembe nézni ezzel a sok szarral, hanem elfutni előle minél messzebbre, valahova ahol senki és semmi nem talál meg. Mennyivel egyszerűbb lenne, nem? Vagy mondjuk egyik nap lefeküdni boldogan, aztán soha többé nem ébredni fel. Esetleg teszem azt megélni azt az álmot amit már sokszor megálmodtunk és újra meg újra megálmodjuk.

Nekem is van egy ilyen álmom. Mindig azt álmodom, hogy megyek az utcán lehajtott fejjel, fülemben szól a hangulatomnak megfelelő zene és nem nézek semmerre csak megyek. Sokszor nekimegyek a gyalogosoknak is, akik úgy néznek rám, mint akik még most láttak először fehér embert. Itt általában vált a kép és a következő jelenet úgy néz ki, hogy állok egy hatalmas épület tetején és bambán nézek lefelé az utcára. Figyelem, ahogyan rohannak ezerfelé, mintha mindig lenne valami irtó fontos dolguk. Sokáig állok így aztán elszánt arccal rálépek a párkányra és a mélybe vetem magam. Látom magam, ahogy zuhanok és mielőtt becsapódnék a földbe, felriadok. Előfordul, hogy úszom az izzadságba olyankor. És ezt az álmot már nagyon régóta időről-időre újra átélem.

Egy ideje módosult ez az álom, de a régi is megmaradt még. Hol azt, hol pedig az újat álmodom meg. Az újban annyi változás van, hogy a becsapódás bekövetkezik. Összegyűlnek körülöttem az emberek, elvisz egy mentő és megállapítják, hogy már nem vagyok ezen a világon. Aztán a kép elmosódik és amikor kitisztul megint élek, legalábbis azt gondolom. Persze ez nem így van, nem támadtam fel. Oda kerültem, ahova akartam. Oda ahol nincs már szenvedés, fájdalom, gond, bú és bánat.

És tisztában vagyok vele, hogy valójában semmit nem oldanék meg és nem valósulna az álom, ráadásul fájdalmat is okoznék vele, mégis elszoktam gondolkodni egyre többször, hogy mi lenne ha. Tudom, hogy butaság lenne megtenni, de mégse telik el nap, hogy ne gondolkodnék ilyen dolgokon. Csinálhatok akármit, akárhányszor, akárhogyan mégse tudok szabadulni ettől. Lehet, hogy nem is akarok (?)

Ez vagyok én, az örök optimista, aki újabban pesszimista és szuicid gondolatokkal teli.

Az volt szombat-vasárnap így egyben, mert már összefolyt a két nap. Dióhéjban: Többedmagammal leutaztam Szombathelyre találkozni az ottani plurk pajtikkal. Volt város és látványosságvizitelő sétálgatás a napsütésben, előtte mekizés erőgyüjtésnek, közben egy beszélgetős, sokat nevetős bécsi kávézózás, óriási hamburgerezés a marco poloban, majd estétől hajnalig iszogatás, mégtöbb nevetés, zenegép megtámadás és éneklés aztán szépen lassan bepunnyadás, pályaudvaron elalvás, majd vonatozás haza.

Nagyon jó kis nap volt. Remélem lesz még ilyen. Ja és a lényeg: Imádom Szombathelyet (is)!

A vasárnap délután pedig egy könnyed ki pipázással telt, maerlyn pajti jóvoltából, ami szintén egész jóra sikeredett. Ez sem az egyetlen ilyen volt, gondolom én. :]

U.I.: Kikasz tesó szavai a legjobbak erre a napra, remélem nem haragszik meg, hogy felhasználtam. :]

Az utóbbi időben az MDF több dologgal is felhívta magára a figyelmét. Először is mindenkit megelőzve elkezdtek kampányolni azzal, hogy eltörölték a haláladót. Kicsit olyan Igen. Megcsináltuk! íze volt az egésznek, de kétségkívül megtették. Az más kérdés, hogy ezzel kihez akartak fordulni, kit próbáltak volna elemdéefesíteni (szép szó, mi?) Már pedig a célja ezeknek a plakátoknak az volt - és még most is az - hogy szavazókat szerezzenek a közelgő EP választásokra, amire tegyük hozzá szükségük van a közvéleménykutatások eredménye és a lakosság megítélése alapján. Mondjuk még mindig jobb helyzetben vannak, mint a magukat liberálisnak mondó bohócok, akik még mindig alulról szagolják az Ibolyát.

Aztán jöttek újabb plakátok amiken két pinocchio bábut látunk hosszú orral piros illetve narancs színekben. Az üzenet egyértelmű, csak kár hogy már hiteltelen. Ez a napraforgópolitika, vagyis hogy arra dőlök mindig amerről a szél fúj még a 2006-os választások idejében alakult ki és azóta is tart. Hiteltelen azért, mert ez a fajta populista politika, miszerint mindkét nagy párt egykutya kicsit sántít. Sántít azért is mert anno pontosan a populizmus ellen kampányoltak és sántít azért is, mert hogy lehet mindkét pártot szidni és közben hol az egyiket hol a másikat segíteni.

Az előző héten aztán meglepő lépést hajtottak végre az érdekkonzervatívok, EP listájuk élére Bokros Lajost rakták. Őt nem kell gondolom bemutatni. Volt neki egy csomagja, körülbelül olyan kaliberü, mint Lopcsányé. Sokan meglepődtek, köztük a párttagok is ezen a lépésen. Lássuk be nem sokan gondoltuk volna, hogy Bokrost az MDF színeiben fogjuk látni egyszer.

A legújabb találmányuk pedig még nagyobb figyelmet kapott. Dávid Ibolya miniszterelnöknek jelölte Bokrost. Nem tudom mennyire gondolta komolyan ezt, de elég nevetségesen hangzik. A javaslatot mindegyik párt egy emberként utasította el, nem meglepő módon és ami a legszebb, hogy a párton belül is konfliktusokhoz és párt elhagyásokhoz vezetett. A frakció is megszűnt, és a párt is a szakadás közelében jár. Mindez pedig a napraforgó érdekkonzervatív politika és a programhiány egyértelmű következménye.

Marhára kiváncsi vagyok, hogy mi lesz ebből még és hogy végül elhervad-e az Ibolya.

Hosszú idő után ismét podcastel jelentkezem. Ezúttal a mostanában legtöbbet hallgatott metal/metalcore stílus legjavából kaptok egy röpke (majdhogynem pontosan) egyórásnyi válogatást.

• As I Lay Dying - Separation
• As I Lay Dying - Nothing Left
• Bullet For My Valentine - Disappear
• A Day To Remember -  A Shot In The Dark
• Bridge To Solace - The Young and the Restless
• Demon Hunter - Lead Us Home
• Demon Hunter - Sixteen
• Haste The Day - Walk On
• In Flames - Condemned
• Soulfly - Doom
• Subscribe - Unity
• Soulfy - Unleash
• In Flames - Alias
• As I Lay Dying - Wrath Upon Ourselves
• As I Lay Dying - This Is Who We Are

Ha tetszett és leszeretnéd tölteni, akkor erre tessék.

Kellemes headbangelést kívánok!

As I Lay Dying - An Ocean Between Us

 Ez a lemez az utóbbi időbe nagyon sokat pörgött mind a lejátszóba, mind az mp4 lejátszóba. Egyszerűen beleszerelmesedtem így, ahogy mondom.

Egy keresztény metalcore-t játszó amerikai banda 2007-es lemeze, eme remekmű. Nyugodtan mondhatom, hogy remekmű, mert az. Bár tény, hogy a metalcore területén még vannak pótolni valóim. Annyit már most is tudok, hogy ilyen szaggattós riffeket és szólókat ritkán lehet hallani. A dob zseniális, a dallamos ének tüdőtépő hörgéssel pedig remekül összefonódik a gitárjátékkal. Az egész album egy hatalmas orgazmus a fülnek, a szívnek és a léleknek.

Superbutt - You and Your Revolution

Vörös Andrisnak és csapatának megint sikerül egy nagyot alkotnia. Az alapvetően kemény rock and rollt és metált játszó banda, tovább folytatta a Szájon át EP-n hallható dallamosabb vonalat megfűszerezve itt-ott egy kis hardcore témával. A lemez elkészítésében nagy segítséget nyújtott a Clawfinger producere, valamint egy szám erejéig az énekes is. Zak Tall a Last Call c. számban ereszti ki a hangerejét.

Összeségében egy nagyon kellemes, dallamos és ugyanakkor kemény lemez sikerült összehozni a fiúknak. Sokszor pörgött ez is és még fog ezután is.

The Prodigy - Invaders Must Die

Ha meghalljuk, hogy The Prodigy egyből a 90-es évek jutnak eszünkbe, azok az idők amikor ők voltak az istenek, ők voltak a divatzene, akiket mindenki hallgatott.

Az előző lemezekhez képest az Invaders Must Die ezt az érzést kelti fel újra bennünk. Hasonló a hangzás, hasonlóak a számok, mint akkor és mégis mások, mert a mának is maximálisan megfelelnek. 

Ez még annyiszor nem pörgött, mint a fentebbiek de már van egy kedvenc az albumról, a Warriors Dance.

Papa Roach - Metamorphosis

A Papa Roach esetében sajnos nem tudok sok jót mondani. Az egész lemez langyos, nincs újdonság, újabb hangzás, vagy  nagyon kiemelkedő része az egésznek. Az eddigi albumokból kiindulva sokkal, de sokkal többet vártam ettől. Így szomorú szájízzel és maximális jóindulattal is közepesnek tudom értékelni a Metamorphosis-t.

Talán adok neki még egy esélyt és egy-két hallgatás után már mást mondok, bár ezt kötve hiszem.

Nova Prospect - Lépj ki az árnyékból...

A végére hagytam a másik kedvencemet a Nova Prospect első, friss és ropogós lemezét, a Lépj ki az árnyékból...-t.

Róluk már korábban is írtam, amikor elkészült az első videóklippjük. Az alapvetően kecskeméti banda nem egy megszokott stílus berkein belül bontogatja ki a szárnyait, a zene több stílus fúziójából áll össze. A hivatalos definíció szerint powerpop, az amit hallunk. És ha a powerpop áll: egy kis powermetálból, dallamos popból, táncraperdülős rock and rollból, lágyan veretős drum and bassből, finom szintetizátoros effektekből, lágy zongorából, hol dallamos, hol pedig szemtelenül aszaló gitárból; mindezt mintegy megkoronázva Besnyő Gabi csodálatos hangjával; valóban powerpop az amit hallunk. A szövegek könnyen megtanulhatóak és énekelhetőek.

Az első lemezbemutató koncert is megvolt már, pontosan egy hete a Ráday klubban. A hangulat nem kell ecseteljem hosszan, hogy mennyire jó volt. Nem egy PeCsa-s vagy Arénás méretű, de valahol el kell kezdeni, ugye. A lemezből természetesen van egy példány a birtokomba, dedikálva. Naná.

Miután befejeztem az első részét Tamási Áron trilógiájának nem volt kérdés, hogy elakarom olvasni a folytatásokat is. Be is szereztem őket internetről egy antikváriumszerű honlapról és körülbelül 4 nap alatt be is fejeztem az egészet.

Ábel elhatározza, hogy új életet fog kezdeni, immáron a városban. Útja során sokféle emberrel ismerkedik meg, az állomáson már rögtön becsapják, mikor megvetetik vele a kutyájának is a jegyet.

A legfontosabb személy új életében Garmada úr lesz, akivel rendszeresen utazgat. A férfi a vonaton foghúzással foglalkozik. Mellé szegődik Ábel is, munkatársnak. Garmada úrral jut el Kolozsvárra, s az ő lakásában bontakozik ki szívében egy új érzés, a szerelem, Blanka kisasszony iránt, akinek alakja Amerikában még sokszor megjelenik képzeletében.

Garmada úr elviszi a borbélyhoz, s tiszta ruhát, cipőt ad neki, így a fiúból városi legény lesz. Garmada úrral sokat utazik, az üzletük is jól megy. Ám az egyik alkalommal egy foghúzás rosszul sül el, aminek következtében Garmada urat félholtra verik a vonaton, s Ábel is csak az utolsó pillanatban menekül meg. Egyedül indulna haza Kolozsvárra, de nem jut be Garmada úr lakásába, így jobb híján egy padon hatja álomra fejét, ahol egy rendőr ébreszti fel. Elveszi a táskáját, benne a foghúzó szerszámokkal, melyeket a rendőr betörőszerszámoknak hisz, s letartóztatja.

Segítséggel szabadul ki a börtönből, s felkeresi Garmada urat, aki betegen fekszik ágyában. Ábel meg szeretné leckéztetni azokat az embereket, akik ezt művelték a barátjával, de lebukik, s épphogy haza tud osonni.

Ábel és Garmada úr új foglalkozás után néznek. Elhatározzák, hogy lapkiadással foglalkoznak majd. Mielőtt az első szám megjelenne, Ábel egy levelet kap, benne a következő üzenettel: „Vasárnap reggel búcsúzunk apádtól, rögtön gyere haza!”

Otthon kiderül Ábel számára, hogy apja nem haldoklik, hanem újra megnősül. A lakodalmas vacsorán ott az egész falu. Ez az est indítja útjára Ábelt Amerika felé. Egy Madarász Ferenc nevű ember, aki Amerikából jött ide látogatóba, igencsak felönt a garatra. Éjfél felé feláll az asztalra, s szónokolni kezd. Megkérdi, hogy ki volt az, aki kitette a Hargitán az amerikai zászlót, mert annak ad egy húszdollárost – Ábel jelentkezik. Nagy öröm számára ennyi pénzhez jutni.

Madarász az este folyamán kikezd az egyik asszonnyal, akinek férje bicskával ront neki. Madarász átnyújt Ábelnek egy hajójegyet, mondván boldogítsa azt, aki az amerikai zászlót kitette a Hargitára. Madarász másnap meghal.

Így történik, hogy Ábel életútja Amerikában folytatódik.

Nem volt megállás jött a befejező rész is. Képtelen voltam letenni.

A trilógia utolsó része, amelyben Ábel a neki ajándékozott hajójeggyel elutazik Amerikába, s bepillantást nyer az amerikai emberek életébe.

Mielőtt még elutazik, segít apjának megszabadulni újdonsült feleségétől, mivel az új feleség hamar kimutatta a foga fehérét. Miután sikerül elérni, hogy az új feleség elköltözzön, Ábel felkészül az új kalandra.

Kelemen pap tanítja Ábelt angol és német nyelvre, valamint utazása előtt egy teli ruhás bőröndöt ad neki ajándékba. Ábel viszonozni szeretné, amit a pap érte tesz, de Kelemen pap nem fogad el semmi viszonzást, inkább megesketi a fiút két dologra: az egyik, hogy bármi történjen is véle, térjen vissza arra a földre, ahol édesanyja pihen, s ahol édesapja s a székely nép él és pihenni fog. A másik, amit kér tőle, hogy ha valaha is megházasodik majd, gyermekeit keresztény katolikus vallásban nevelje fel. Ábel ígéretet tesz, hogy mindkét kérésnek megfelel majd.

Ábel elbúcsúzik édesapjától és hűséges társától, Bolhától is, majd nekivág a nagy útnak. Hosszas viszontagságok után érkezik meg Amerikába. Egy kocsmában megismerkedik Toldi Miklóssal, aki az első nap a segítségére lesz. Ő kalauzolja el a pap rokonaihoz, Gáspár bácsihoz és Teréz nénihez is. Szívesen fogadják Ábelt: szállást kap, s segítenek neki állást szerezni.

Az Amerikában töltött élete alatt számtalan helyen dolgozik, de általában mindenhonnan elbocsátják, vagy magától jön el. Dolgozik garázsban, bankházban, később pedig porszívóügynök lesz.

Ábel nem találja a helyét a nagy Amerikában, nem tudja, hogy mihez fogjon. Az embereknek azt a kérdést teszi fel, hogy mi célra vagyunk a világon. Utoljára egy négertől kérdezi meg, aki csak ennyit válaszol Ábelnek: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ábel már tudja, hogy mit kell tennie. Összepakol, elbúcsúzik Gáspár bácsitól, Teréz nénitől, s teljesíti fogadalmát: visszatér a szülőföldjére.

Visszakapja régi állását, s újra erdőpásztor lesz a Hargitán. A kis házba érkezvén ott találja hűséges barátját, Bolhát, aki ezek után is szolgálja gazdáját.

Egyszerűen zseniális. Úgy ahogy van. Amikor az utolsó oldalt olvastam rám jött a sírhatnék. Eszembe jutottak ugyanis megboldogult apám szavai. Mindig azt mondogatta, hogy ha megéri a nyugdíjas kort akkor ő fogja magát és hazaköltözik, vissza a Hargitára. Olvasgat majd, és élvezi a nyugdíjas éveket a jó levegőn, ott ahol jól érzi magát. Sajnos nem érhette ezt meg, mert Isten közbeszólt. Kezdem már érteni, hogy miért mondogatta mindig ezt és azt is, hogy úgy képzeli magát, mint Ábel.

Ahogy olvastam a történetet lépésről lépésről, megértettem. Ez egy az egyben az ő története is lehetne. Hiszen ő is ott kezdte a rengetegben, a Hargitán. Aztán elkerült egy városba, ahogy Ábel is. Kapott hideget és meleget és nem kevés pofont az élettől, de a székely esze és becsülete sosem hagyta el. Aztán elkerült egy másik országba, igaz hogy nem Amerikába, de ez a lényegen nem változtat. Megtanulta, hogy ez egy más világ. Alkalmazkodott hozzá, de a becsületét nem adta fel. Új életet kezdett és mégis hazavágyott. Gyanítom, hogy az ő szemei előtt is ez a mondat lebegett: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” 

És ha belegondolunk nekünk is ez a dolgunk. Átvergődünk a rengetegen, a városon, az országon, Amerikán és végül megállapodunk valahol. Magam se tudnék szebb helyet elképzelni a nyugdíjas éveimre, mint a Hargitát. Talán én megérem azt, amit az én Ábelem már nem tudott.