Miután befejeztem az első részét Tamási Áron trilógiájának nem volt kérdés, hogy elakarom olvasni a folytatásokat is. Be is szereztem őket internetről egy antikváriumszerű honlapról és körülbelül 4 nap alatt be is fejeztem az egészet.
Ábel elhatározza, hogy új életet fog kezdeni, immáron a városban. Útja során sokféle emberrel ismerkedik meg, az állomáson már rögtön becsapják, mikor megvetetik vele a kutyájának is a jegyet.
A legfontosabb személy új életében Garmada úr lesz, akivel rendszeresen utazgat. A férfi a vonaton foghúzással foglalkozik. Mellé szegődik Ábel is, munkatársnak. Garmada úrral jut el Kolozsvárra, s az ő lakásában bontakozik ki szívében egy új érzés, a szerelem, Blanka kisasszony iránt, akinek alakja Amerikában még sokszor megjelenik képzeletében.
Garmada úr elviszi a borbélyhoz, s tiszta ruhát, cipőt ad neki, így a fiúból városi legény lesz. Garmada úrral sokat utazik, az üzletük is jól megy. Ám az egyik alkalommal egy foghúzás rosszul sül el, aminek következtében Garmada urat félholtra verik a vonaton, s Ábel is csak az utolsó pillanatban menekül meg. Egyedül indulna haza Kolozsvárra, de nem jut be Garmada úr lakásába, így jobb híján egy padon hatja álomra fejét, ahol egy rendőr ébreszti fel. Elveszi a táskáját, benne a foghúzó szerszámokkal, melyeket a rendőr betörőszerszámoknak hisz, s letartóztatja.
Segítséggel szabadul ki a börtönből, s felkeresi Garmada urat, aki betegen fekszik ágyában. Ábel meg szeretné leckéztetni azokat az embereket, akik ezt művelték a barátjával, de lebukik, s épphogy haza tud osonni.
Ábel és Garmada úr új foglalkozás után néznek. Elhatározzák, hogy lapkiadással foglalkoznak majd. Mielőtt az első szám megjelenne, Ábel egy levelet kap, benne a következő üzenettel: „Vasárnap reggel búcsúzunk apádtól, rögtön gyere haza!”
Otthon kiderül Ábel számára, hogy apja nem haldoklik, hanem újra megnősül. A lakodalmas vacsorán ott az egész falu. Ez az est indítja útjára Ábelt Amerika felé. Egy Madarász Ferenc nevű ember, aki Amerikából jött ide látogatóba, igencsak felönt a garatra. Éjfél felé feláll az asztalra, s szónokolni kezd. Megkérdi, hogy ki volt az, aki kitette a Hargitán az amerikai zászlót, mert annak ad egy húszdollárost – Ábel jelentkezik. Nagy öröm számára ennyi pénzhez jutni.
Madarász az este folyamán kikezd az egyik asszonnyal, akinek férje bicskával ront neki. Madarász átnyújt Ábelnek egy hajójegyet, mondván boldogítsa azt, aki az amerikai zászlót kitette a Hargitára. Madarász másnap meghal.
Így történik, hogy Ábel életútja Amerikában folytatódik.
Nem volt megállás jött a befejező rész is. Képtelen voltam letenni.
A trilógia utolsó része, amelyben Ábel a neki ajándékozott hajójeggyel elutazik Amerikába, s bepillantást nyer az amerikai emberek életébe.
Mielőtt még elutazik, segít apjának megszabadulni újdonsült feleségétől, mivel az új feleség hamar kimutatta a foga fehérét. Miután sikerül elérni, hogy az új feleség elköltözzön, Ábel felkészül az új kalandra.
Kelemen pap tanítja Ábelt angol és német nyelvre, valamint utazása előtt egy teli ruhás bőröndöt ad neki ajándékba. Ábel viszonozni szeretné, amit a pap érte tesz, de Kelemen pap nem fogad el semmi viszonzást, inkább megesketi a fiút két dologra: az egyik, hogy bármi történjen is véle, térjen vissza arra a földre, ahol édesanyja pihen, s ahol édesapja s a székely nép él és pihenni fog. A másik, amit kér tőle, hogy ha valaha is megházasodik majd, gyermekeit keresztény katolikus vallásban nevelje fel. Ábel ígéretet tesz, hogy mindkét kérésnek megfelel majd.
Ábel elbúcsúzik édesapjától és hűséges társától, Bolhától is, majd nekivág a nagy útnak. Hosszas viszontagságok után érkezik meg Amerikába. Egy kocsmában megismerkedik Toldi Miklóssal, aki az első nap a segítségére lesz. Ő kalauzolja el a pap rokonaihoz, Gáspár bácsihoz és Teréz nénihez is. Szívesen fogadják Ábelt: szállást kap, s segítenek neki állást szerezni.
Az Amerikában töltött élete alatt számtalan helyen dolgozik, de általában mindenhonnan elbocsátják, vagy magától jön el. Dolgozik garázsban, bankházban, később pedig porszívóügynök lesz.
Ábel nem találja a helyét a nagy Amerikában, nem tudja, hogy mihez fogjon. Az embereknek azt a kérdést teszi fel, hogy mi célra vagyunk a világon. Utoljára egy négertől kérdezi meg, aki csak ennyit válaszol Ábelnek: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ábel már tudja, hogy mit kell tennie. Összepakol, elbúcsúzik Gáspár bácsitól, Teréz nénitől, s teljesíti fogadalmát: visszatér a szülőföldjére.
Visszakapja régi állását, s újra erdőpásztor lesz a Hargitán. A kis házba érkezvén ott találja hűséges barátját, Bolhát, aki ezek után is szolgálja gazdáját.
Egyszerűen zseniális. Úgy ahogy van. Amikor az utolsó oldalt olvastam rám jött a sírhatnék. Eszembe jutottak ugyanis megboldogult apám szavai. Mindig azt mondogatta, hogy ha megéri a nyugdíjas kort akkor ő fogja magát és hazaköltözik, vissza a Hargitára. Olvasgat majd, és élvezi a nyugdíjas éveket a jó levegőn, ott ahol jól érzi magát. Sajnos nem érhette ezt meg, mert Isten közbeszólt. Kezdem már érteni, hogy miért mondogatta mindig ezt és azt is, hogy úgy képzeli magát, mint Ábel.
Ahogy olvastam a történetet lépésről lépésről, megértettem. Ez egy az egyben az ő története is lehetne. Hiszen ő is ott kezdte a rengetegben, a Hargitán. Aztán elkerült egy városba, ahogy Ábel is. Kapott hideget és meleget és nem kevés pofont az élettől, de a székely esze és becsülete sosem hagyta el. Aztán elkerült egy másik országba, igaz hogy nem Amerikába, de ez a lényegen nem változtat. Megtanulta, hogy ez egy más világ. Alkalmazkodott hozzá, de a becsületét nem adta fel. Új életet kezdett és mégis hazavágyott. Gyanítom, hogy az ő szemei előtt is ez a mondat lebegett: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
És ha belegondolunk nekünk is ez a dolgunk. Átvergődünk a rengetegen, a városon, az országon, Amerikán és végül megállapodunk valahol. Magam se tudnék szebb helyet elképzelni a nyugdíjas éveimre, mint a Hargitát. Talán én megérem azt, amit az én Ábelem már nem tudott.
Utolsó kommentek