Ó dehogynem. Csak olyankor szoktak amikor senki nem látja őket. Mások előtt nem szoktak, csak nagyon ritka esetben. Jobb szeretik egyedül kiadni magukból, amit kell. Időnként rászorulnak erre is, sőt igénylik. Ha végeztek meglepődve konstatálják, hogy mennyivel jobb már minden, vagy ha nem is jobb, akkor könnyebb.

A legváratlanabb pillanatban jön rájuk ez az érzés és nem tudnak mit tenni vele, vagy ellene. Nem is akarnak. Csak kiengedni. Engedni, hogy kifolyjon a fájdalom sós oldata. Először csak elhomályosítja őket a megkönnyebbülést hozó fátyol, majd könnyekbe gyűlve össze apró hajszálérként szánkázik végig kemény arcukon. Aztán megindulnak az égi csatornák és az apró hajszálerekből folyók, majd egész folyamok lesznek. Áttörik a felgyülemlett fájdalomszorosokat meg a kíngátakat; majd megszabadítva azoktól utat engednek annak, amit úgy hívunk: megkönnyebbülés, megnyugvás.

Még a nagyfiúknak is kell ilyen néha, pedig ők nem szoktak sírni.