A férfi felcsatolta a gitárjának pántját, felvette a hangszert, megsimogatta a húrokat, majd a vállán átdobva a pántot elővette a jó öreg pengetőjét, amit még a példaképétől kapott egy koncerten 15 évvel ezelőtt; majd megpendítette finoman a húrokat. A közönség felzúgott, megismerték ezt a hangot, hiszen minden koncertet így kezdett hősünk. Pendített még egyet és dobott egy mosolyt a közönségnek, amely ismét csak őrjöngeni kezdett. Emberünk elvonult a hangosítóhoz és elkezdte behangolni a gitárját. Közben fejben teljesen máshol járt, egyáltalán nem volt ott a színpadon, csak testben. A feje telis-tele volt gondolatokkal, család, munka, barátok; a különböző témák csak úgy lökdösték át egymást az agyának egyik feléből a másikba, már bele is fájdult ebbe.

A férfi, akit hívjunk mondjuk Jacknek ránézett a banda bőgösére (nem-zeneértőknek: a basszusgitárosra) és a jól ismert gesztussal jelezte, hogy minden oké. Kezdődhet a rock&roll. A dobos eközben a lábdobot melegítette be és az Őserdő hőse betétdalát kezdte el ütni a pergőn. Nem tudni miért. Majd ránézett Jackre és bólintott. Ekkor Jack belevágott a közepébe. A szokásos felvezető maszlag helyett beletépett a gitárjába és elkezdte a legelső számot. A közönség ebben pillanatban robbant egyet és az eddig relatíve békésen álldogáló emberek átváltoztak valamilyen különös lénnyé, olyanná, amit nem lehet definiálni. A zene változtatta meg őket. A gitár, a basszus, a dob, az ének, a sikoly, a hörgés, az ordítás.

Jack persze ebből semmit nem vett észre. A gondolatok még mindig sűrűn cikáztak a fejében, közben pedig koncentrált arra, hogy úgy játsszon, ahogy azt ő elvárja saját magától. Ez már tulajdonképpen simán ment neki. Ösztönből pengetett, ösztönösen elégítette ujjaival a húrokat.

A koncert irtó jól haladt. Egyik szám zúzósabb volt a másik, a közönség egyre jobban belemelegedett a tombolásba, a banda pedig csak adta alájuk a lovat. Nem volt pihenő, üres, semmitmondó fecsegés, vagy mélyenszántó és elgondolkodtató bölcselkedés két dal között. Csak a zúzás. Igazából nem is bánta ezt senki. A hallgatóság sem, a zenekar sem. Mindenki tette a dolgát.

És akkor következett az a nóta, ami Jacknek az örök kedvence volt. Imádta játszani, mert egy hatalmasat szólózhatott benne. Ilyenkor érezte azt igazán, hogy mutat valamit, abból amit tud, szeret, imád és belehal. Igen, mert belehal minden egyes alkalommal ebbe a számba, amikor a szólóhoz érkezett. Így volt ez most is, már szinte lélegzetvisszafojtva várta, hogy mikor pendíti meg utoljára kötelezően a húrt és mikor kezdheti el a saját kis műsorát.

Elkezdte. A fejéből a gondolatok úgy szálltak el egy pillanat alatt, mintha ott sem lettek volna, de még csak nem is jártak volna arrafelé soha. A húrok sírtak Jack ujjai között. Ő meg csak tépte, ahol csak tudta. Nem gondolkodott azon, hogy milyen sorrendben tegye ezt. D után A, vagy C után D. Nem. Hagyta, hogy az ujjai átvigyék azokat az érzéseket, amiket érzett a húrokra. A szeretetet játszotta el, vagy épp a féktelen gyűlölettel vegyes haragot, azt nem tudni. Jack arcán életében először könnyek indultak el, nem volt még példa rá, hogy koncert közben történjen meg mindez. Abban a pillanatban viszont megtörtént, de ő nem hagyta abba a pengetést. Senki nem látta, hogy könnyezik éppen, mégis mintha megérezte volna mindenki.

A dobos, aki eddig a szám alap ritmusát pergette rendíthetetlenül a szóló alatt, most abbahagyta, ahogyan a bőgös is, aki dobos ritmusát követte eddig. Elhalkult a közönség is egy pillanat alatt. Szinte rémisztő volt, ahogy már csak a gitárt lehetett hallani. Nem bánta meg azonban ezt senki, annyira szépen szólt, hogy hagyni kellett kibontakozni önmagában is. Jacknek fel sem tűnt, hogy mindenki rá figyel éppen. Egy utolsó sort még pengetett, de olyat amilyet eddig még soha. A húrok már nem bírták, zokogtak és egyenként szépen elszakadtak.

Jack belehalt a számba, de akkor még senki sem tudta, hogy ez szószerint is így van. Ahogy a gitárja elhallgatott egy pillanatnyi csend törte meg az eddig oly hangos arénát. Ez a pillanat volt az, amire mindig is vágyott. Elérte célját. A közönség és ennek következtében az aréna levegője is felrobbant a következő pillanatban, hatalmas ováció, tapsvihar, rockvillázás és alkoholgőzös éljenzés vette kezdetét. Jack pedig a gitárjával a kezében, könnycseppel az arcán, a boldogságtól kielégülten esett össze. Nem mozdult meg többet. Amikor odarohantak hozzá, akkor látták, hogy mosolyog. Örült, mert végre tényleg belehalt abba, ami őt boldoggá tette.