Az utolsó bejegyzésem végén írtam arról, hogy az utóbbi időben milyen fura érzések törtek rám. Azok még mindig meg vannak. A hiányérzet, valami vagy talán inkább valaki hiánya. Az üresség abszurd képzete olyan szituációkban, amikor gondolni sem merném. És még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy mi lehet ez és, hogy egyáltalán mi okozza. Pedig rajta vagyok a dolgon már keményen. Frei Tamást elküldtem addig a jetit keresni, Kepes Andrást pedig Rákosborzasztó és Hirtelengöröngyös között található kis faluba, Pusztabüdöskére megfigyelni a helyi lakosok egy különleges néphagyományát...

A másik dolog amiről most írni akarok az egy másik érzés ami kerülget egy-két napja már szintén. Persze lehet, hogy csak én reagálom túl a dolgokat, meg kettős front is van, azonkívül pedig a választási izgalmak is közrejátszhatnak, de az sem kizárható, hogy lengenek azok a bizonyos vörös zászlók és ünnepeljük a szocálizmust (a menstruáció az én szavaimmal). Valami biztos van a levegőben, de lehet csak én érzem. Ja és, hogy mit is érzek. Azt érzem, hogy kezdenek az emberek tőlem elfordulni. Mintha mindenki akit szeretek/kedvelek/bírok elfordulna tőlem és már nem úgy viselkedik, ahogy eddig. Vagy lehet, hogy csak én fordultam el és a hiba az én készülékemben van? Meglehet. Vagy az is megeshet, hogy tényleg csak túlreagálom a dolgokat és minden ugyanolyan, mint eddig. Mindenesetre nem kellemes a társas magány érzése.

Végezetül egy hangulathoz illő Blink 182 szám, Miss You!