Mindig itt van. Mindig kínoz. Mindig gyötör. Újra és újra előjön. Már már azt hinnéd, hogy többet nem találkozol vele és akkor újra megjelenik. És oda sújt le, ahol már begyógyult a heg. Még hozzá kegyetlenül, és mélyen bele a közepébe. Felszakítja és mielőtt távozna a másik oldalon még körbeugrál előtte és pusztít. Amit csak ér azt pusztítja. Közben leültet téged egy kényelmetlen székbe, odaláncolja a kezeidet és a lábaidat. Elkezd vetíteni neked egy filmet. Valami régi tekercses vetítőt látsz homályosan, aztán megjelenik a kép vásznon. És te felordítasz. Nem akarod látni. Menekülni akarsz, jó messze. De nem tudsz, mert oda vagy láncolva a székhez. A film pedig csak pörög. Elindul egy könnycsepp a szemedből és végig szánkázik az orrod lejtőjén, majd hangosan csöppen a földön. Egyre több könnycsepp indul el az arcodon miközben nézed a képkockákat amik filmmé állnak össze. Ez a film a te legrosszabb pillanataidat gyűjti össze ízlésesen összevágva, alatta egy vidám pattogós zenével, amitől csak még hátborzongatóbbá válik. És neked végig kell nézni ezeket újra és újra, mert a tekercs végtelenített. Ő pedig végignézi, ahogy szenvedsz és kinevet, úgy kacag, mint a sátán. Kitör belőled a zokogás. Nem akarsz tovább szenvedni, inkább jöjjön a megváltó halál. Csak jöjjön már és sújtson le hatalmas kaszájával. És akkor meglátod. Ő az. Biztosan Ő. Nagy, hosszú és fekete kabátot visel és nála van a kaszája. Egyre jobban közelít feléd. Az arcát nem látod. És akkor le csap a kaszájával pontosan a szíved közepébe...

Na ekkor ébredsz föl. És az a baj, hogy ez nem csak álom.