Kezdem megunni, hogy annak gondolnak engem az emberek, vagy egy hűséges németjuhásznak, aki mindig vissza hozza a botot ha eldobjuk. Kezdem megunni, hogy sokan csak akkor képesek "az ajtómon kopogni", ha kell valami nekik. Csak akkor jönnek oda, csak írnak rám ha valami segítség kell, és persze nem elég hogy segítsek, csináljam én meg. Keressem meg én azt ami nekik kell és én töltsem le. Telepítsem én újra a gépüket és én állítsam vissza olyan állapotba, amilyen volt. Én segítsek házi feladatot megírni, mert az illető lusta és nem figyel oda az órán, aztán persze nem tudja, hogy mit kell csinálni és lepasszolja nekem. Ha meg szolidan rákérdezek, hogy ennyit nem vagy képes megcsinálni, akkor jön a sértődés. Hogy merek is én egyáltalán ellent mondani? Hiszen eddig is megcsináltam egy szó nélkül, mert jó fej vagyok. Akkor most mi van?

Az van, hogy szarsz rám egyébként, ilyenkor meg kibaszott jó vagyok neked. Néha rám írhatnál úgy is, hogy mi újság velem, nem csak, akkor amikor ki lehet engem használni. Mert bizony kihasználsz. Aztán meg röhögsz a markodba. "Háhá, mekkora lúzer!" És még meg sem köszönöd. Tudod, mit ennek vége! Nem leszek többé senkinek a pincsikutyája, sem az aranyos németjuhásza, sem a lúzere. Nem fogok senkit kiszolgálni, ha legalább arra nem képes, hogy felőlem érdeklődjön. Ha meg olyan hülye vagyok, hogy segítek még meg sem köszöni. Nem fogom az időmet arra fordítani, hogy valakinek a két szép szeméért meg csináljak valamit, amit ő is megtudna. Ha meg nem tetszik, el is lehet menni.

Akinek nem inge, annak Inga szóval ne vegye magára!