Nyugodtan és rezignált jókedvvel lépkedtem ma a sétáló utcában, bámultam a suliból kiszivárgó fodrász tanonc lányokat és épp azon gondolkodtam, hogy felajánlom nekik magamat legközelebb kisérleti nyúlnak - mindenféle hátsó és csúnya gondolat nélkül persze. Már épp azt gondoltam ki, hogy hogyan surranok ki az egyiknek a hálószobájából, amikor megláttam emberünket, aki ennek a bejegyzésnek a főhőse. Továbbiakban hívjuk őt Kolompárnak.
Szóval Kolompár észrevett és kibillentve ebből az édes álmodozásból, elkezdte keresni velem a szemkontaktust. Egy mappa volt a kezében és nagyon jólöltözött, fess úriembernek tetszett így első látásra, egyetlen probléma az outfit-jében az a bőre színe volt. És itt esett le nekem is, hogy mi fog következni. Aztán az első kérdés után már biztos is voltam benne:
- - Szia! Ne haragudj, lenne egy perced?
- - Igen?
- - Lakatos Kolompár vagyok. Egy nagyon beteg kislányról van szó. Rákos, de a szüleinek nincs pénz a kezelésekre, pedig meg lehetne menteni. Tudnál segíteni neki?
- És mégis hogyan segíthetnék neki?
Eközben felfedte a mappában rejlő dokumentumokat. Mutatott nekem hivatalosnak tűnő megbízási szerződést egy alapítványtól, meg fotót egy gyerekről, amit nyilván a google képkereső első oldalán talált, rákos gyerek keresőkifejezéssel.
- - Hát... Itt vannak ezek a képeslapok, látod? Naplemente, meg macskás, meg tudod ilyen izé... sztárvórzos, meg tvájlájtos.
- - Aha...
- - Egy ára: 1200 Ft, de annyit fizetsz érte, amennyit gondolsz és amennyivel segíteni akarod a kislányt.
- - Értem. Lehet egy kérdésem?
- - Hát persze, parancsolj!
- - Te tényleg, ennyire hülyének nézel?!? Tollas az én hátam?!?
- - De én nem... nem nézlek hülyének... dehogy! Miért mondod ezt?
- - Öregapám, hát otthon jobb minőségű képet nyomtatok és jobb hamis papírt írok erről az állítólagos alapítványról, mint amit elém toltál te most ide!
- - De ez nem hamis...
- - Nem az apád faszát nem!
Ezek után angolosan távoztam. Mikor már az utca végén jártam, visszafordultam és láttam, hogy már valaki mást próbál becserkészni, de az szóra se méltatja. Legközelebb én is így fogok tenni.
És még mielőtt valaki azt mondaná, hogy ejj de csúnya gonosz bácsi vagyok, elárulom, hogy ha odajön hozzám egy hajléktalan, vagy egy piás ingyenélő, hogy: He aggyá má 100 forintot kajára, akkor az esetek többségében szoktam adni. Tudom, hogy úgy se kaját vesz vele, hanem felest, de hadd legyen egy jó napja. Sőt egyszer meg is mondtam egy delikvensnek, hogy mondja azt, hogy piára kell és adok neki, és adtam akkor is. Sőt olyan is volt, hogy egy srác telefonálni akart, mert ellopták a mobilját és sűrgös lenne neki, csak húsz forintot adjak. Adtam kétszáz forintot és úgy nézett rám, mintha az életét mentettem volna meg ott helyben. Szóval nem arról van szó, hogy nem adok, de ennyire ne akarjanak már hülyének nézni, mert az kurvára nem csípem. És még finom voltam, na meg nőies. Köszönöm az interjút.
Utolsó kommentek