Lassan fél év telt el azóta, hogy elvesztettem az én Ábelemet. És hétfőn amikor a temetőben felidéztem azt az estét rájöttem, hogy mennyire nem vagyok ezen még túl. Nincs olyan nap, hogy ne hiányozna és ahogy álltam lehorgasztott fejjel, némán a kereszt előtt az furakodott a gondolataimba, hogy még mindig nem hiszem el, hogy ez ő, hogy itt van és, hogy már csak a névtábláját láthatom, meg a képeket, családi videókat amik az évek során összegyűltek. Nem hiszem el, hogy ilyen megtörténhetett velünk. És, hogy jobb legyen ez az egész most aggódhatok a nagyapámért is. Vizsgálgatják már egy ideje, de semmi biztatót nem tudnak mondani. Az orvosokat már így is utálom, apámmal is ezt csinálták, küldözgették ide-oda és mire kiderült a valódi probléma, már késő volt. El se tudom képzelni, hogy akkor Romániában milyen állapotok uralkodnak az egészségügyben, ha itt is ilyen rossz, de azért hallom a rokonoktól és nem vagyok tőle nyugodtabb.

Olyan ez az egész mintha valami átok lenne rajtunk. Két embert már elvesztettünk a családból, mindkettőt a rák miatt. Most pedig reménykedünk, hogy nem veszítünk el még valakit, mert az már túl sok lenne ilyen rövid idő alatt. És én még csodálkozom, hogy megint jönnek vissza a depis gondolataim. Próbálnék felállni már végre egy sorozatnyi körbepörgőrúgás után, már-már azt gondolom, hogy sikerült is, de úgy marha nehéz ha újabb és újabb pofoncsapásokat és tökönrúgásokat kapok.

Egyedül ami kicsi reményt tud adni, ahhoz hogy ne essek vissza megint ugyanoda ahol voltam, az egy kis fenyőfának köszönhető. Van hozzá egy kis történet is. Szóval amikor megtörtént a sajnálatos esemény, nekem az furakodott a fejembe, hogy ő valószínűleg haza szeretne menni még utoljára és ott nyugodni békében. Hiszen mindig oda húzott a szíve, Erdélybe, a Hargitára, a hazájába, az otthonába.

El is kezdtünk erről beszélgetni és arra jutottunk, hogy bár ő ezt szerette volna minden bizonnyal, inkább maradjon itt hozzánk közel, hogy meglátogathassuk amikor csak akarjuk. Így utólag bele gondolva, jól döntöttünk. Elvégre a lelke az úgyis ott lesz, ahol ő akarja. Akkor aztán az jutott eszembe, hogy valami szép emléket kell állítani neki, olyat ami utal a származására és egyszerű mégis, amilyen ő is volt. Ez már tervben is van, és amikor eljön az ideje a sírkő mellett egy kopjafa fogja mutatni, hogy itt bizony egy székely nyugszik, talán az egyik legnagyobb.

A fára pedig visszatérve. A nagyapám hozta még a temetéskor, de akkor nem lehetett elültetni. Három kicsi fenyőfát hozott onnan, ahol együtt kaszáltak, ő és apám, a szülőfalu mellől, a hegy lábától, otthonról, hazai földből. A három kis fenyőfából sajnos kettő elpusztult, nem bírta az itteni klímát. A legkisebb és a legéletképtelenebb viszont, most ott van a kereszt előtt, gyökeret eresztett és már friss szép zöld hajtásai vannak. Vigyáz rá és egyúttal persze ránk is.