Ma szinte ki sem látszottam a munkából, annyi összegyűlt a napokban, hála a drága kolleginának aki most három hétig szabin lesz. Ami igazából annyira nem is baj, mert így legalább nem kell mindennap látni őt és elviselni a hülyeségeit meg a beszólásait. Persze, hogy nehogy hiányt szenvedjek ezekben a kellemes benyomásokban, vannak egyfajta segédjeik. Nem konkrét segédekről van szó, hanem az effajta benyomások pótlóiról, vagy épp hatványozóiról.

Szóval éppen bele vagyok temetkezve a munkába, amikor megérkezik az egyik és köszönés nélkül megkérdezi, hogy tudok-e neki segíteni. És mivel én aranyos és jól nevelt és kedves vagyok ezért azt mondom, ogy természetesen tudok, amint a munkám befejeztem. Na itt ezzel már elérek egyfajta utálatot, mert mi az hogy én nem hagyom abba a csoportvezető által kiszabott és nemkülönben sürgős és fontos feladatot azért, hogy neki segítsek. Ejnye-bejnye csúnya Edi bácsi! A segítség igazából abból állna, hogy számokat (amik számlaösszegek) be kell gépelni majd enter és egy insertet ütni, majd miután benn van az összes nyomni még egy gombot és tádá megvan a kerekítés, mert megcsinálja helyettünk a gép. Aztán még egy gomb és már nyomtathatjuk is. Fú de bonyolult egy folyamat, már el is felejtettem amíg leírtam. Érzitek, igazából akarni kéne a delikvensnek és semmi mást. Akarni megtanulni ezt az egyszerű folyamatot; ami neki lehet, hogy így elsőre bonyolult, de ha megpróbálná, akkor rájönne, hogy mégse. De emberünk nem akar. Nem, ő vár. Várja, hogy én végezzek és inkább csináljam meg én, mert én olyan ügyes vagyok.

Én persze már öreg róka vagyok így direkt kicsit lassabbra veszem a tempót, pedig tudnám gyorsabban is. Ő közben kezd egyre jobban fészkelődni, oda-odapillant, hogy hol járok már, végeztem-e már. Amikor pedig egy részfeladattal készen vagyok kivírul és azt hiszi most ő jön, de mint írtam öreg róka vagyok én már, nem először játsszák el velem ezt. Ügyet sem vetve rá folytatom tovább. Ő persze egyre idegesebb lesz, majd fel áll és ki megy a váróba. Tesz egy kört, mintha éppen valami fontosat intézne, aztán visszajön és jelentőségteljesen rám néz. Feleslegesen, mert én fel se pillantok. Csak dolgozom tovább fütyörészve, mert valami vidám szám megy a rádióban. Aztán megunja ezt anyum és oda szól neki, hogy miért nem csinálja meg ő. Nem egy wasistdas. Ő meg csak hebeg és habog, hogy hát ő nem meri, mert mi lesz ha elrontja és fél és jaj és de... Én közben irtó gonoszul mosolygom a bajszom alatt, mert pontosan ezt vártam. Ő pedig nem tud mit tenni, morcosan elvonul és nem sokkal később ott a kezében a papír. Mégiscsak képes megcsinálni. Jé, pedig ő félt. Mik vannak. Én jó szokásomhoz híven egy árva mukkot se szólok csak teszem a dolgom.

Ekkor lép be a másik delikvens, aki kvalitásait tekintve nagyjából megegyezik az első delikvenssel, nevezzük őket Klárának és Julisnak. Szóval Julis belép és már keresi is a szemkontaktust velem, becserkészhető vagyok-e egy kis potyamunkára. Pedig Julis nem fél, ő már csinált ilyet. Valahogy mégis azért jobban esik neki lepasszolni az ilyet, nekem aki meg ki sem látszom a sajátomból se. Én már megint somolygok gonoszul, mert ezúttal Julis nem mer odajönni, tétovázik, odasandít egyszer-egyszer. Látja, hogy nagyon dolgozom és nem akar megzavarni, ez dicséretes. Meg is lepődöm kicsit, mint utólag kiderül feleslegesen.

Elérkezik a pillanat ugyanis amikor én végzek és elégedetten kinyújtoztam a végtagjaimat, majd elindulok hogy a szomjamat oltsam egy kis vízért,amit a szovjet űrprogram kezdeti fázisaival vetekedő szódásszifonból juttatok a tisztának nem mondható pohárba, majd a torkomon keresztül a szervezetembe. (hejj de szép mondat.) Miután ez megtörténik és visszatérek az asztalomhoz, ami ideiglenesen az enyém már kapom is a kérdést, hogy segítenék-e méghozzá ilyen formában: Rá érsz most már segíteni, Egon?

A szemöldökeimet felrántom és próbálom jelezni finoman, hogy talált-süllyedt. Csak éppen rossz helyre tetszett kopogni. Nem is teketóriázom, leszögezem rögtön, hogy mi a böcsületes nevem. Átkeresztelést pedig nem kértem. Julis csak int, hogy ugyanmár mindegy az. Pedig nem mindegy drága Julisom, mert amíg legalább a nevemet nem tudod, ne várdd el, hogy segítsek neked.

Én rontottam ám el őket tudom. Az volt, hogy egyszer abbahagytam a munkámat ugyanebben a helyzetben, aztán következőleg már elvárták, hogy megcsináljam. Hát azért álljunk meg Klára és Julis. Ha én a kisujjam nyújtom, nektek az egész karom kell(?)