Eddig is szerettem a jégkorongot nézni és csinálni is, amíg lehetett. Néha-néha még most is eszembe jut, hogy jó lenne megint ott állni a jégen, passzolgatni a korongot és együtt örülni a csapattal a győzelemnek. Már csak egy puszta korcsolyázás is elég lenne, hogy felidézzem az emlékeket. Lehetőség lenne is rá a közeli jégcsarnokban, csak idő nem nagyon.

Nézni is szeretem a meccseket azóta. Boldogult apámmal amikor csak tehettük megnéztünk minden közvetítést legyen az magyar bajnoki, válogatott vagy épp nhl mérkőzés. Erről a jó szokásomról nem mondtam le azóta se és nem is fogok. A napokban több válogatott világbajnokságra felkészülő meccs is volt, amit vétek lett volna nem nézni, annyira jó volt.

Április 2-án például a finnek ellen játszottunk és végül nyertünk is 4-3-ra. Ez azért is meglepő mert a felkészülés elején jár még a csapat és azt sem szabad elfelejteni, hogy az északeurópai hoki messzemenően jobb színvonalon jár, mint a hazai.

Április 6-án aztán egy újabb skandináv országgal, Norvégiával játszottunk. Meg vertük őket is, ahogy kell szintén 4-3-ra, igaz büntetőkkel a hosszabbítás után.

Tegnap pedig ismét a norvégokkal csaptunk össze és ezúttal a rendes játékidőben nyertünk 4-1-re.

Öröm volt nézni ezeket a meccseket. A fiúkból áradt a nyugodtság, az önbizalom és az erő. A közönség folyamatos bíztatása és szeretete pedig még több erőt adott nekik. Reméljük így lesz ez majd az A csoportos világbajnokságon is, ahova tavaly sikerült feljutni hosszú évek kitartó munkája után. Hosszú út volt ez, de nyugodtan ki lehet jelenteni lassan, hogy a magyar hoki már a legjobbak közt van.

Hosszú évek kemény munkájának a gyümölcse ez, aminek a magját Kercsó Árpád ültette el még a 90-es években, amikor még én is jéghokiztam. Ő volt az aki átjött Erdélyből, hogy szakértelmével fellendítse a hazai jégkorongot. Sok gyerek nevelkedett az ő szárnyai alatt, sokan közülük pedig ebben az ütős csapatban foglal helyet. Jól emlékszem még arra az időkre, amikor a Dunaferr kispadján ülve igazi terminátorokat képzett ki Kercsó, köztük olyanokat mint Szélig Viktor, Horváth András, Ladányi Balázs vagy éppen Tokaji Viktor, de sorolhatnám a neveket még sokáig. És emlékszem arra az időszakra is, amikor ő volt a szövetségi kapitány. Sok-sok év után az ő munkájának a bizonyítékaként megvertük a románokat. Akik azóta már sokkal alacsonyabb színvonalon állnak, mint mi. Holott évekkel ezelőtt még szinte verhetetlenek voltak, legalábbis a számunkra. Emlékszem arra is, hogy a sokszoros világbajnok jégkorongóriás Kanadával játszottunk döntetlent igaz, hogy barátságos meccsen, de ez a tényen nem változtat.

Az elmúlt napok meccseit látva én bizakodó vagyok és nagyon remélem, hogy jól fogunk szerepelni. Ha meg nem, hát az sem tragédia. Bekerülni az A csoportba már önmagában nagy dolog. Hát ha még meg is verünk ott valakit. A 28-as keret már megvan. Ők utaznak majd nemsokára Münchenbe egy kis edzőtáborozásra és egy utolsó felkészülési meccsre az oroszok ellen. Utána pedig rögtön startol is a vb, ahol a szovákokkal, Kanadával és a fehéroroszokkal kell összemérni az erőnket. Mindent bele fiúk! Hajrá Magyarország!