Utolsó remény. Az utolsó szalmaszál, amibe még kapaszkodtam kitartóan, az egyetlen dolog ami erőt adott mostanig a mindennapokhoz. Erőt adott ahhoz, hogy ne érezzem azt, hogy csak egyik napról a másikra élek; hogy ne érezzem a kilátástalanságot, a bánatot, a keserű kínt, ami mardos belülről, hogy ne merüljön fel bennem az a kérdés, hogy mi értelme van ezek után élni, ennek vége. Nincs többé.

És most semmi sincs. Körülbelül úgy néz ki minden, mint az időjárás mostanság, ha kinézünk az ablakon. Ködös, párás, sötét és hideg minden, ha körülnézünk. Nincs egy cél ami lebeg előttem ezután. Nincs az az apró láng, ami mutatná az utat előre és kivezetne ebből a ködös, hideg és barátságtalan trutymóból, amiben vagyok. Nincs már az az önmagában pozitív hatású gondolat, ami eddig mindig újratöltött reménnyel, hittel és erővel. Nincs már semmi.