Átlagos nap volt, olyan mint a többi. Felkeltem, elkészültem ahogy szoktam. A kávét kavargattam és bambán néztem ki az ablakon. Akkor még nem tudtam, hogy ez a nap más, mint a többi. Elindultam az iskolába. Végig zötykölődtem a tömött buszon fél Budapesten keresztül, aztán bementem az órára. Rém unalmas volt, de végigültem. Közben előfordult, hogy elkalandozott a tekintetem. Kinéztem azon a két függöny közötti kis résen, ahol beszűrődött egy kis napfény. Ez éltetett engem. A gondolataim közben egész máshol jártak. Messzi tájakon, gyönyörűbbnél gyönyörűbb vidékeken. Aztán körülöttem tapsolni kezdtek, véget ért az előadás. Én is felocsúdtam és gyorsan összekaptam a cuccomat, majd hazafelé indultam. Szokás szerint beraktam a fülembe a kis zenelejátszómat és valami kemény zenét kezdtem el hallgatni. Azt szerettem. Felszálltam a buszra és azonosultam a zenével, de a gondolataim még mindig máshol jártak.

Hazaértem, beléptem a házba és megéreztem Az Illatot. Az Ő illatát. Teljesen biztos voltam benne, hogy az övé, ezer közül is felismertem ha csak egy pillanatra is megéreztem. De ő itt? Az nem lehet, gondoltam magamban. Vagy mégis? De hogyhogy és mikor és hogyan és... ?

És akkor megláttam. Nem hittem a szemeimnek, pedig a valóságot mutatták. Földbe gyökereztek a lábaim. Ő állt ott, teljes életnagyságban. Mosolygott, mint mindig. Imádtam a mosolyát. Odajött és megpuszilt az arcomon, én pedig viszonoztam a gesztust. Majd szembe néztem vele, még mindig nem tudtam mozdulni, de megszólaltam. Örülök, hogy itt vagy, mondtam. Eközben a vén vekker, ami éltetett engem; az öreg ketyegő, ami annyiszor fájt és szúrt, ami annyiszor duzzadt háromszorosára; most tripla fokozatra kapcsolt. Kiakart ugrani a helyéről minden bizonnyal. Elforrósodtam egész testemben, a lábaim úgy kezdtek el viselkedni, mint a kocsonya. Féltem, hogy összerogyok ott helyben előtte. Cselekedtem mielőtt ez bekövetkezik. Megcsókoltam, hosszan és mélyen, ahogy régen is. Finom volt és szenvedélyes, ahogy mindig, de volt benne valami új is. Nem tudtam akkor még, hogy mi lehet az, de nem is érdekelt tulajdonképpen. Elmerültem benne.

Ekkor bevillantak lelki szemeim elé emlékek sokasága. Az első találkozás vele. Mennyit változtunk azóta, te jószagú úristen! Főleg ő. Megszépült, igazi nővé vált. Aztán homályosodott a kép és egy másik emlék úszott be a szemeim elé. Sétáltunk. Amerre elláttunk mindenfele hegyek. Finom fenyőillat, kellemesen hűvös levegő csiklandozta boldog arcunkat. Villanás. Egy padon ültünk. Egy lámpa halványan sütött a sétányon. Csókban forrtunk össze eggyé. Villanás. A szituáció ugyanez, de ezúttal egy medencében voltunk. Jó volt. Villanás. Megint pad, megint ugyanaz. Az arca azóta is előttem van. A tiszta és önfeledt boldogság virított róla, szinte vakított engem. Villanás. Sötét volt. Hangokat is hallottam, amitől mosolyra fakadtam. Villanás. És most ott áltt előttem élőben. A karjaimban. Villanás. Éjszaka volt. Mélyen aludt már, békésen szuszogott, mint egy kis gyermek, amikor elfáradt az egésznapos futkározás után. Édes volt, sokáig néztem így. Aztán én is elaludtam. Nemsokára azt vettem észre, hogy hozzám bújt. Átölelt és befúrta az arcát a nyakam alá. Szuszogott még mindig, csiklandozott, de kibírtam. Átöleltem én is és adtam egy csókot a homlokára. Nem bírtam ki egy mosoly nélkül, aztán elaludtam én is.

Reggel csókjaival ébresztett. Sose keltem még boldogabban. Vele ébredni, ez volt az álmom. Aztán... Bip-bip. Bip-bip. Felébredtem. Tényleg csak egy álom volt. Egy szép álom.