Erről a képről - ami nagyon tetszik most nekem - ez a versem jutott eszembe, amit most itt újra közszemlére bocsájtok. És ami egyébként egy éve íródott már.
Őszi esőben, viharos szélben,
Sötét utcán, tejfehér ködben,
Egy ifjú felszegett fejjel lépdel,
Úti köpenyébe a szél bele tépdel.
Nem állítja meg viharos szél,zuhogó eső,
Fiatal szívében,mint vulkánban tombol a nyers erő.
Lassan,nagy léptekkel halad előre,
Hátra nem néz,csak hová az út viszi,előre.
Arca kemény,tekintete tiszta,
Szeme a csillagok fényét veri vissza.
Mennie kell,mert nincs most semmije,
Boldogságért kiállt oly beteg szíve.
Az élet kezdi megformálni a fiút,
A boldogságig hosszú még az út.
Ezért kell neki mennie tovább,
Küzdenie muszáj,mert kemény a világ.
Pislákoló remény szívében hatalmas tüzet fakaszt,
Az ördögök meglesik,a pokoli tűznél nagyobbat vajh,ki gyújthat.
A gyehennánál erősebb e lángoló erő,
Remény s a jóba vetett hit forrása ő.
Megy hát előre e sok jó erénnyel,
Mikor hangot hall,valaki jajveszékel.
Az út mellet sok a víz,úszik a mocsár,
S a szélén egy kétségbe esett lány áll.
Félig már el is merült a sárba,
A fiú odasiet s karját nyújtja utána.
Segít neki mert magát látja a lányban,
Nemrég még ő volt nyakig ebben a sárban.
A lány oda nyújtja jobbját erős keze felé,
Az ifjú elkapja s kihúzza maga mellé.
Megosztja vele esővédő nagy köpenyét,
S a lány engedi hogy ápolja gyönge szívét.
Együtt mennek tovább a göröngyös úton,
Útjaik szétválnak-e még nem tudom.
Lépkednek szótlanul céljaik felé,
Lépteikbe sokszor a föld remeg belé.
Elöl az ifjú lángoló szívvel,
Hátul a leány tele új reménnyel.
Egyikük se tudja mit hoz majd a jövő,
De bármi is az kiállja mindkettő.
Sokáig mennek,pihenniük nem lehet még,
Majd egyszerre rájönnek,hogy amit kerestek itt van rég.
Egymásra talál a két magányos szív s lélek,
Megállnak az út végén s ezután együtt élnek.
Szerelmük örök lesz mint a mesében,
Így élnek majd ketten kéz a kézben.
A bátor ifjú, forrón lángoló új szívével,
S a szép leány, szívében szerelem tüzével.
Utolsó kommentek