Furcsa érzés az amikor nézel egyedül egy filmet és hirtelen rózsa lét önt rád az álommanó és kezdesz laposakat pislogni a következő pillanatban pedig még hallod a filmet és olyan, mintha egy másikban lennél. Egy filmben ahol te is szereplő vagy és mégis kívülről figyeled az eseményeket, mintha csak egy moziban ülnél popcornnal meg kólával. És a filmnek nincs eleje, meg mézes-mázos happy endje, hanem rögtön a cselekmény sűrűjében találod magad.

Egy reptéren állsz a váróban a kezedben a telefonoddal amit nagyon szorongatsz és újra meg újra elolvasol egy smst. Aztán felpillantasz a táblára ahol az érkező járatok információi peregnek folyamatosan. Még mindig nem hiszed el. Izgatott vagy. Nagyon. Leülsz egy székre és a padlót bámulod 10 másodpercig aztán körbenézel a váróban. Van ott mindenféle ember. Aktatáskáját szorongató bankár, dögös focista barátnő, egy kiégett karrierista ex-feleség, egy srác egy nagy csokor rózsával a kezében, egy 5 gyermekes anyuka az idegesítő kölykökkel, és még lehetne sorolni. Mind várnak valamire, vagyis valakire. Ahogy te is, de még mindig nem hiszed el, hogy ő az. Újra elolvasod az smst és felpattansz a székről. Elkezdesz fel-alá járkálni. A rózsás srác együtt érzően rád néz. Ő is ismeri ezt az érzést. A többiek rád sem bagóznak, nem mintha ez zavarna. Újra a táblára pillantasz és hirtelen elakad a lélegzeted és legalább kettőt kihagy a szívverésed is. Végre kiírták mikor érkezik. Most már megnyugodhatsz...

Na persze, te még izgatottabb leszel az új információtól. Kimész a váróból, átsétálsz a hatalmas csarnokon és közben a zsebeidben kutatsz a cigi után. Észre sem veszed, hogy milyen leplezetlenül bámul egy egész jó csaj téged. Aztán mikor már érzed a pillantást magadon, odanézel és zavartan mosolyogsz egyet és nekimész a fotocellás ajtónak. A nő nevet, te elvörösödsz és egy kényszeredett mosoly után rágyújtasz. Már nem is emlékszel erre a nőre. Teljesen máshol jársz, a múltban. Régi, de el nem feledett emlékek között.

Snitt.

A pillanat egyre jobban közeledik, már csak negyed óra, már csak tíz perc. Nem bírod ki. Elindulsz a megfelelő kapuhoz és szugerálni kezded az ajtót. Nyíljon már ki! Az a tíz perc mintha egy óra lenne, olyan lassan telik. Legszívesebben újra fel-alá kezdenél járkálni, de nem mersz mozdulni, nehogy elszalaszd véletlenül a pillanatot. Így hát mozdulatlanul állsz és vársz. És akkor begyorsulnak az események. A repülő leszáll.

Snitt.

Az ajtó kinyílik és elkezdenek özönleni az emberek ki rajta. A rózsás srác előrelép, eközben mindenkit megelőzve rohanni kezd egy szőke lány, meg van a rózsacsokor gazdája. Az aktatáskás pasas eközben kezet fog egy másik aktatáskás pasassal aki halszálkamintás zakóban feszít szarvasbőr könyökkel. Te persze nem őket nézed, hanem Őt, aki épp most jelent meg az ajtóban. Sokkal gyönyörűbb, mint amikor legutóbb láttad. Már messziről mosolyog rád. De már te is mosolyogsz, úgy a magad módján, a bajszod alatt. És azt gondolod magad, hogy ez a nő sokkal szexisebb, mint volt. Közben odaér hozzád. Örülök, hogy látlak mondod te, a szia túl snassz lenne ennyi év után. Megölelitek egymást. Megszagolod a haját és a nyakát. Igen, még mindig azt a parfümöt használja, amit úgy szerettél és amitől még most is teljesen elkábulsz. Aztán a szemébe nézel. Mélyen. Nagyon rég nem néztél már ezekbe a szemekbe, úgyhogy nem kapkodod el. Kisimítasz egy tincset az arcából és közelebb hajolsz, hogy megcsókold...

Snitt.

Újra a valóságban vagy. Az ágyadban. Reggel. Nem akarod elhinni, hogy csak álmodtad. Annyira valóságos volt. Aztán csak belenyugszol. És reménykedsz benne, hogy talán egyszer, valami különös véletlen folytán valóra válik, mert ezek az álmok valóra is szoktak.