Az órák egyre lassabban és lassaban peregnek, mint homokszemek a hatalmas homokórában. A napok egyre lassabban és lassabban jönnek és mennek egymás után, mintha csak muszáj lenne nekik. A gondolatok csak cikáznak mindenütt a levegőben, mint holmi piszok legyek, akik jöttek felmérni az újabb teleszarni való terepet. A zenék csak úgy siklanak át lomhán az agyam tekervényein, mint holmi hatalmas kígyók, akiknek szemüvegük van és megakarnak tanítani valamire.

Én. Én meg csak úgy vagyok, mint egy darab hús, amit kibasztak a kutya elé vacsorának. Finoman illatozom egy-két pillanatig aztán egy állat beleiben végzem. Egy darab fa vagyok, amelyik leszakadt a rakománytól, ami már majdnem megérkezett a célja felé. Csak sodródom kis csermelyek és patakok végtelen hosszán bele a folyóba, le a vízesésen és tovább...ki tudja meddig. Egy ócska levetett ruha vagyok, amit csak különleges alkalmakkor viseltek. Karácsony, születésnapok, évnyitók és évzárók, házassági évfordulók. Ócskább vagyok, mint egy mindennap hordott nadrág, pedig nem is használtak jóformán. Csak amikor kellettem. Akkor jó voltam. Aztán már túl jó voltam. És most ócska vagyok. Ha bejön újra a retróláz talán megint lehetek újra jó. De én mindennap hordott nadrág akarok lenni. Nem egy kibaszott gicces ünnepi szmoking, ami csak akkor jó, ha buli van. Nadrág akarok lenni, amit kikoptatnak focizás közben a térdénél. És leöntenek paradicsomszósszal a vacsoránál. 

Azt szeretném, ha az embereknek nemcsak akkor kellenék, amikor nekik kell valami, hanem mindig. Ha nem csak akkor kellenék, amikor másnak kell valami, hanem amikor nekem kell valami, akkor ne dobjanak félre a sarokba, vagy akasszanak vállfára, érted? 

Nem érted? Én sem.