Egész nap a nagyszüleim, a szüleim, a rokonok és az egész székely nép járt a fejemben, a többi határon túlra szakadttal együtt. Követtem a híreket, olvastam a jelentéseket és beszámolókat a megemlékezésekről és megnéztem Koltay Gábor Adjátok vissza a hegyeimet c. Wass Albert életéről szóló filmét. Ezenkívül sajnos eljutottak hozzám olyan dolgok is amik csak még jobban levitték az amúgy sem túl jó, a megemlékezéstől kicsit meggyengült hangulatomat. Egyszerre lettem mérhetetlenül dühős és végtelenül szomorú. A könnyeimet visszafojtva, egy hatalmas gombóccal a torkomban írom hát eme sorokat.

Elfog a szomorúság, hogy 90 év után mennyire kifogyott az emberekből a nemzettudat, a magyarságtudat, az összetartozás érzése. Fiatalokból és felnőttekből egyaránt hiányzik, mert az évtizedek alatt kiölték belőlük, a gyerekek ebben nőttek fel és ezzel jutottunk el oda, hogy ma is kiröhögtek engem és pár hasonlóan gondolkodó embertársamat, mert azt mertem írni, hogy "Vesszen Trianon!"; mert igenis nekem fáj az, hogy emberek millióit köztük az én nagyszüleimet és dédszüleimet pofán vertek ha megszólaltak magyarul, ha elénekelték a Himnuszt; mert igenis fáj, hogy a Székely és a Magyar Himnusz énekléséért évtizedekre börtönbe zártak embereket, s ki tudja hányat megkínoztak, megbecstelenítettek, megkárosítottak, nincstelenné és földönfutóvá tettek; csak azért mert vállalták magyarságukat. És akkor 2010-ben azt mondják nekem, hogy ez már csak történelem, hogy bele kéne nyugodni... mert ezt verték bele apáik fejébe is. És kiröhögnek engem és azokat, akiknek fáj Trianon...

Tudom én, hogy még évek sőt évtizedek is eltelhetnek mire mindenki tudatába bevésődik, hogy nem csak a holokauszt a Nagy Tragédia ami ezzel az országgal történt, hanem ez A Tragédia és pont. Mert aki magyarnak tartja magát annak ezt kell, hogy vallania. Ez nem politikai beállítottságtól, etnikai, vagy vallási hovatartozástól kell, hogy függjön és nem csak egy szubkultúra kell emlegesse a régi jelszavait, hanem mindenki. Mindenki, aki magyar.

Tudom én ezenkívül azt is, hogy ez a fájdalom az, amit székelyként életem végéig sajnos viselnem kell egyfajta krisztusi keresztként, mert mindig lesznek olyanok, akik lerománoznak, büdösoláhoznak. És ez fáj, de hálistennek egyre kevesebb az ilyen. Az viszont még jobban fáj, hogy amíg a határon túlra szakadt magyarokban ott van a hazaszeretet, az összetartozás az anyaországgal és a többi magyarral, addig sok határon belüliben kialakult egyfajta felsőbbrendűség, hogy ők bizony nagyobb magyarok és úgy gondolják nem kell foglalkozni többet ezzel a kérdéssel; és úgy gondolják, hogy akik mégis foglalkoznak ezzel azokat ki lehet nevetni, meg lehet bélyegezni, és ezzel mintegy még egyet belerúgni...

Ezeknek az embereknek őszintén kívánom, hogy egyszer éljék át ugyanezt, hogy milyen érzés ez. Hogy milyen érzés kigúnyolva, megaláztatva lenni éveken át. Akkor talán megértik és átérzik mit is jelent ez...

Remélem megérem azt a nyugdíjas éveimre, hogy ez egyszer s mindenkorra ki fog törlődni a magyarokból és egységes lesz mindenkiben a Trianon-kép. Lehet, hogy azonban addigra vissza fogok térni szülőhazámba, mert ott sokszor jobban érzem, hogy otthon vagyok. Ott ahol békében él együtt és egymás mellett székely-magyar, román és német; és nem itt ahol "magyar" marja a magyart, mert az magyar akar maradni...