Ma, azaz tegnap eléggé szar hangulatban keltem fel és ez rányomta a bélyegét az egész napra. (Az érintettek, akikkel találkoztam ezt tanúsíthatják) Biztos veletek is volt már olyan, hogy nem tudjátok miért és milyen okból, de legszívesebben telitorokból tudnátok bőgni. Nagyjából ezt éltem át a mai nap a reggeli utazgatás alatt a buszon és a metrón. Csak bámultam ki a fejemből, hallgattam valami zenét, meredtem egy teljesen érdektelen pontra és nyeltem vissza a könnyeimet. Azt hiszem túl sok inger és érzés ért az utóbbi pár napban, amiket feldolgozni még nemigen sikerült és ez okozhatta ezt az állapotot. Néha ilyen is kell, azt mondják az okosok.
Aztán a nap folyamán több dolog is befurakodott az agytekervényeim közé. Az egyik az volt, hogy bár imádom a pörgést és az olyan nagy város adta lehetőségeket, mint amivel Budapest megajándékoz nap, mint nap; mégis azt érzem, hogy megcsömöröltem kicsit tőle.
És ennek kapcsán jön be a következő dolog, amin szintén elég sokat gondolkodtam ma. Ez pedig nem más, mint az, hogy ha már megvagyok csömörölve kicsit Pesttől, akkor jó lenne itt hagyni kicsit és egy szuperkütyüt megnyomva pillanatok alatt odajutni, ahol a legjobban érezném magam. Tételezzük azonban fel, hogy nem kell itt hagyni, mert nincs rá sem lehetőség, sem egyéb fontos tényezők; akkor jönnek az alternatívák. Így például az is, hogy kisétáljak egy magamba, vagy akár többedmagammal a Margitszigetre, ahol bár hallom a város zaját, de mégis valamennyire kitudom zárni azt. Erre már körülbelül egy hete rájöttem, hogy szükségem van néha. Mehetek persze messzebbre is kicsit, például a János-hegyre, ahova már nem jut fel az a zaj és az a pörgés, ami zavart ma egész nap.
Legjobban persze mégiscsak olyan helyre vágyom, ahol teljesen eltudok zárkózni a nagy várostól és a civilizációtól és ezeknek minden negatív velejárójától. Gondolom simán leesett, - ha ismertek már - hogy melyik vidékről beszélek most. Igen, Erdélyről.
Erdélyről biza ,a Székelyföldről, a Hargitáról, a Gyergyó-medencéről, a Hazámról, az Otthonomról. Mi másról is beszélhetnék ugye? (kk.) Hiszen hol tudnám megtenni a legegyszerűbben azokat a dolgokat, amit fenntebb leírtam, mint ott. Ott aztán tényleg nem zavarna a város zaja, - ami máskor amúgy tetszik - vagy a sokféle ember gyarlósága és butasága, - amit a legtöbbször meg már észre sem veszek - vagy az amikor az emberek egymást felöklelve rohannak a nyilván nagyon fontos dolgukra folyamatosan és közben elfelejtenek élni.
Én úgy érzem, hogy bár a flaszter nevelt fel, azért mégiscsak próbálok nem ilyenné válni. Könnyen lehet, hogy ez a csömör is ennek a vívódásnak a jele. És ennek a jele az is, hogy egy Margitszigeti padon üldögélve a fákat és a növényeket nézem és próbálom meghallani azt, amit mondanak. Próbálom értelmezni a susogásukat. Eközben pedig előttem vannak a hargitai fenyvesek és egy kép, ami ezt a csömört próbálja feloldani. A kép ami előttem van - most is éppen - az pedig úgy néz ki, hogy a hargitai fenyvesek közt, valahol Libánban egy erdei házikó előtt ülök egy karosszékben becsukott szemmel. A telefonom kikapcsolva pihen a faluban egy asztalon, a laptopom szintén, csak egy fényképezőgép van nálam, hogy megörökítsem a legszebb pillanatokat. Hallgatom ahogy a fenyves beszél hozzám, elmeséli az több évtizedes gyötrelmeket, amiket átélt. Végig hallgatom, egy szót sem szólok és még csak megsem moccanok. Csak fülelek. Eljut a fülemig a közeli pataknak is a csobogása. Hallom, ahogy halkan zúdul a víz a kövek között és mossa le a fájdalmukat. Madárfütty üti meg ezután a hallójárataimat. Egy rigó énekel gyönyőrűen és beszélget a kövekkel és a fenyvessel, és persze velem, aki csak hallgatja a diskurzust. Nincs is amit mondanom. Belekortyolok a köményes pálinkámba és kinyitom a szememet, hogy elkapjam a napfelkeltét. A takarót kicsit megigazítom magamon és szótlanul végignézem azt a csodát, ahogyan a Nagy Sárga Csillag felmászik a fenyvesre, majd felemelkedik és bevilágítja azt. A köd is közben kezd felszállni. Gyönyörű. Ahogyan az első fénysugarak áthatolnak a tejfehér fátyolos sávon a levegő érezhetően elkezd melegedni. Még így is harapni lehet persze. Hasít és peng bele, mint a jó kaszának az éle. Mikor eljutok arra a pontra, hogy már eleget láttam, akkor visszavonulok a házba és feltöltődve kezdem el a puliszkafőzést.
Na valami ilyesmire vágyom én. Köszönöm, hogy elolvastad. Zárd be!
Utolsó kommentek