Itt fekszem az ágyon kinyúlva ölembe a laptoppal és egy nagyon jó hangulatúra sikeredett buli és kevés alvás után úgy érzem, hogy le kell írjak valamit a fejemben cikázó gondolatokból, mert még elfüstöl a fülem és lángot kap a hajam a sok információtól.

Ez a sok gondolat nagyon kusza egyelőre és nem nagyon vagyok képes rendszerezni jelenlegi állapotomban, de máskor - hasonló helyzetben- sem sikerül sokkal többre jutnom. Tegnap pedig egy nagyon mély és tartalmas és számomra nagyon megható beszélgetésben volt részem egy barátommal, aki eddig is egy külön parcellát bérelt az én aortapumpámban (szívemben) és ezután a beszélgetés után nem tudom hova tudnám őt még onnan tovább rakni. Mert egyszerűen már nincs tovább. Így ott is marad és szépen oda lesz állítva egy-két őr, hogy nehogy valaki más a helyébe próbáljon lépni. Neki ott a helye és azt hiszem ott is lesz még jó darabig.

A beszélgetésre visszatérve: Engem, ahogy írtam nagyon meghatott. Nem igazán tudtam válaszolni sem, csak hallgattam és néztem a szemeit az illetőnek és próbáltam a sírást visszafojtani és lenyelni. Férfiasan bevallom, hogy nem sok kellett ahhoz, hogy 5 percenként úgy elkezdjek bőgni, mint egy kisgyerek. A hallottakra pedig még mindig nem tudnék reagálni. Annyira mély volt és őszinte, nagyon kevésszer éltem át ilyet. Feldolgozni sem sikerült még és ahogy magamat ismerem bele fog telni egy kis időbe mire majd sikerül.

Próbálkozom persze, szó sincs arról, hogy nem. Egyelőre hiába. Próbálkoztam akkor is, amikor kimerülve és kicsit fájós lábbal baktattam egyedül az utcákon hazafelé. Közben pedig járt más is a fejembe. Teljesen más gondolatok. Meglehet, hogy ezért nem tudtam még feldolgozni az elhangzottakat, mert összekeveredtek más gondolatokkal.

Ezeket már feltudtam dolgozni és leszűrni belőle azokat a dolgokat, amit ilyenkor kell. Elég morbid következtetések jöttek elő belőlem, akkor ott a hideg és csöndes utcákon. Amik nagyjából így néztek ki:

Azt kérdezem magamtól és a világtól: Most megint miért van ez? Most megint mit csináltam én rosszul? Mi az ami, nincs meg bennem és hiányzik, ha ilyen helyzetbe kerülök? Nem értem, tényleg nem értem. Állok a tükör előtt némán és nem értem. Elegem lesz ebből és belefejelek a rohadt tükörbe. Vigyorgok, amikor az orromba jut a friss vér szaga és érzem ahogy elkezd ömleni a fejemből a forró testbenzinem. Nevetek, egyre hangosabban. Meglátom a repedt tükörben az akkorra csurom véres fejemet. Torz a kép, de a lényeget látom. Még hangossabban nevetek, már fáj a nevetés, de akkor is nevetek. Kihúzok egy szilánkot a fejemből és teljes erőből a tükörhöz vágom. Összetörik és lehull a kagylóba meg a padlóra. Nem látom már magam benne, de mégis látom magam. Szédülni kezdek, túl sok vért vesztettem. Még mindig nevetek és összeesem. Betegesen röhögök, miközben a padlón tocsogó éppen sötétpirossá váló véremben fekszem. Megpróbálok megmozdulni. Az erőm még nem hagyott el teljesen. Felülök és nekidőlök a kád falának. A beteges nevetésről átváltok zokogásra. Megindulnak a könnyfolyóim és csíkokban lemossák a rászáradt vért az arcomról. Elájulok. Testem lomhán puffan vissza a földre. A szemeim lassan lecsukódnak...

Átértem. Itt vagyok végre. Itt már nincsenek kérdések. Nincsenek tükrök. Csak én vagyok és amire vágytam. Itt vagyok végre.