1920. június 4-én, fél 5-kor került sor az első világháborút lezáró szerződés aláírására, Versailles-ban, a trianoni kastély falai közt, ami ránk nézve inkább paktum volt, mint sem egy egyezmény. Az okmány megvitatásába minket, magyarokat nem vontak be, semmit sem tehettünk, csak a rádióból értesültünk arról, hogy hol húzták meg az új határokat. Az új határokat amivel elcsatolták az ország több mint két harmadát, népességünknek több mint a felét, folyókat, hegyeket, völgyeket, mezőket, barátokat, családokat választottak szét. Ezt nem lehet és nem is szabad elfelejteni, ahogy belenyugodni sem lehet és nem is szabad, annak aki magyarnak tartja magát legalábbis biztos nem.

A Magyarok Világszövetségének tegnapi sajtótájékoztatója után a vezetőség szabad beszélgetésbe kezdett. Az Igazságot Európának! című petícióban kérik az igazságtalan döntés felülvizsgálatát. Idős, egész életüket a magyarság szolgálatában eltöltött, sőt ötvenhatos veteránok keseregtek ugyanazon, mint a mai huszonéves nemzeti szellemű fiatalok.                                                    (forrás: bombagyár)

Végre! Ennyi időnek kellett eltelnie, hogy egy ilyen kezdeményezés elinduljon? Hogy felülvizsgálják ezt a gyalázatos paktumot? Hogy megindulhasson valami biztató a hőnszeretett revízió gondolata és a cselekvés között? Szomorú, nagyon szomorú.

És akkor idéznék továbbra is a bombagyár bejegyzéséből, mert csak egyet tudok érteni vele és szépen összefoglal mindent, amit tudni kell erről a témáról.

Trianonról beszélni kell, soha nem lehet megunni és elfogadni sem. Az, ha nemzeti tragédiánk nem elkendőzzük, hanem beszélünk róla, éppen tisztelgés honunk előtt. Az magyar ember, akinek fáj Trianon, és ezt nem szégyelli kijelenteni. Örökké fáj, ami bennem fáj! Trianon véres sebeket szakít ma is a lelkünkön, mert nem tudtuk meggyászolni, elrejtették, jelentéktelen színben tüntették föl, sőt büntették is. Mikor lehetőségünk nyílt volna revideálni a döntést, jóvátételt kérni vagy csupán egy bocsánatkérést követelni, Magyarország hazaáruló vezetői mindig elfordították az arcukat, nemzetünk pedig soha nem ért végére a gyászmunkának. A magyarság lelki alkatának, mentális állapotának és a ránk olyannyira jellemző honfibúnak egyik legnagyobb oka, hogy nem gyászolhatjuk, ami elveszett, de már nem lehetünk büszkék arra sem, ami a mienk. Ezt azok is érzik, akik nem is tudnak a trianoni döntésről, de nem értik, miért ilyen a nemzet.

Feldolgozhatatlan, példátlan esemény és igazságtalanság, melyet elszenvedett ez a nemzet. Közel hétszáz éves alkotmányát, a Szent Korona egyedülálló eszmeiségét tették tönkre a döntéssel, melyet már előre kiterveltek, majd hamis tényekkel jogos területi követelésnek vagy bosszúnak neveztek el.

Pedig korábban nem létező államokat, Csehszlovákiát és Jugoszláviát hozták létre és a történelemben valaha volt méretüknél sokkal nagyobbra duzzasztották, mint Romániát. Magyarország folyóit, melyeket a magyar föld issza, elfoglalták a hódítók s azt kérték: fogadjuk el, mert ezt érdemeljük! A nemzetközi jog a magyarság védelmében nem járt el, a magyargyűlölet pedig gyökeret vert és a mai napig felüti a fejét.

Azt hazudták és hazudják ma is saját iskoláinkban, hogy Magyarország felelőssé tehető az I. világháború kirobbanásáért, s ezzel a magyar anyanyelvű, de szívükben megtört, nemzetáruló tanárok generációk fiatalságába próbálnak bűntudatot ültetni, úgy tesznek, mintha akár ez a tett is legitimálná egy nemzet széttépését, etnikumának későbbi irtását. Pedig minden magyar tudja meg és mondja el: Magyarország az Osztrák-Magyar Monarchia tagjaként volt cselekedni kénytelen, melynek hadügyi döntéseit már 1867 óta a bécsi hadügyminisztérium hozta meg. Bécsben döntöttek, és a Koronatanácsban egyedül Magyarország tiltakozott a háború kitörése ellen! 1914. július 7-én gróf Tisza István kérte a Monarchiát, másnap pedig személyesen Ferenc Józsefnek írott levelében jelezte, hogy ne lépjünk háborúba. Mikor biztossá vált, hogy hazánk akarata nem teljesül, jegyzékbe foglaltatta, hogy győztes háború esetén sincsenek Magyarországnak területi igényei. A miénk az, amit Isten nekünk kimért, nem kérünk egyetlen tölggyel sem többet a világból!

Ha a vesztes háború következménye lett volna Magyarország feldarabolása, hogyan magyarázzák azt, hogy már a háború előtt és kezdetén is szó esett róla? 1914. július 23-án az Oroszország, Szerbia és Románia között létrejött katonai egyezmény olyan magyar területeket ígért Szerbiának, amely területen szerb sosem élt. Bár a belgrádi szerződés aláírásakor Oroszország már nem is létezett, a Szovjetunió pedig nem volt tagja az antantnak, az ígéretet a hatalmak mégis teljesítették.

Ha pedig valóban a háború kirobbantásáért hibáztattak minket (mint láttuk: azt is jogtalanul, hiszen a döntést Bécsben hozták), akkor miért került 4026 km² ahhoz az Ausztriához, amely a háború alatt végig ugyanahhoz az államhoz tartozott, mint Magyarország, és több felelősség terheli a háború kirobbanásáért, mint az azt ellenző Magyarországot?

A falvak lakói nem törődtek bele, hogy elszakították őket Magyarországtól. Az emberek szenvedtek és hazájukért fegyvert is ragadtak. 1923-ban tíz hűséges falu harcolta ki, hogy hozzánk tartozhasson. Ezen faluk többségének népessége nem is magyar, hanem német és horvát nemzetiségű volt, de Magyarország a Szent Korona országaként a Korona tanát gyakorolva inkább jelentettek otthont a magyarországi németeknek, mint a német ajkú Ausztria! E tíz visszatérő falu neve tiszteletünk jeléül álljon e helyen:
 

Alsócsatár
Felsőcsatár
Horvátlövő
Kisnarda
Nagynarda
Magyarkeresztes
Németkeresztes
Ólmod
Pornóapáti
Szentpéterfa

A háború alatt népességével arányban Magyarország vesztette el a legtöbb lelket: a magyarság lélekszámának 15%-át. A háború után azonban tovább gyilkolták a magyarokat; Kárpátalján és Szolyván 18 000-en nyugszanak közös sírban, Szerbiában pedig 40 000 magyart mészároltak le. Az 1947-ben aláírt párizsi szerződés a trianoni folytatásának tekinthető, bizonyos szempontból még túl is tett azon.

Az országunkat megcsonkító és nemzetünket megnyomorító, jogtalan és nemtelen döntéseket senki sem bírálta felül, Európa megfeledkezett arról a nemzetről, mely állandóan védte a nyugatot, s ezért nélküle talán a tengerentúlon sem jöttek volna létre államok. A legnagyobb bűn, amelyet elkövethetünk az áldozatokkal és hazánkkal szemben, ha nem küzdünk az igazságunk mellett, ha feladjuk.

De mi nem adjuk fel! Nem, nem, soha!                                         (forrás: bombagyár) 

És akkor a végére még egy kis saját gondolat: Ha. Ezaz amivel nem kezdünk mondatot, de én most így kezdem. Ha nincs ez a paktum, akkor a dédnagyszüleim úgy haltak volna meg, ahogy születtek, magyarként. Ha nincs ez a paktum, akkor a nagyszüleim úgy születtek volna meg, ahogy az ő szüleik is, magyarként. Ha nincs ez a paktum, akkor az én jó apám és anyám is magyarként született volna, és magyarként születtem volna én is a húgommal együtt. Nem így történt. Talán ez is része annak, amit Isten a székelyekre és így ránk is rótt, a folyamatos hányattatást, a hazátlanságot, a megkülönböztetést, ami mindig elkísér minket, sajnos. Mert mi, székelyek ezt kell elviseljük 1920 óta, itt szőröstalpú románok vagyunk, ott pedig büdös magyarok. Legalábbis sok, a magukat okosnak és hitelesnek tekintő emberek szemében. Ezek az emberek igazából csak azt felejtik el, amit egy idevonatkozó vulgáris vicc is jól mutat:

Miről beszélsz te nagyszájú, pökhendi, te! A székely szarta a magyart!