Ezen a héten kezdődött meg az érettségi időszak, ezzel gondolom nem mondtam újat senkinek se. Sok végzős végre megtudja, hogy milyen is az első próbatétel az életben. Aztán persze utólag mindenki azt mondja, hogy ez kismiska volt ahhoz képest amit állítanak róla. Így is van ez. Még tisztán emlékszem, hogy két éve ilyenkor épp a töri tételeket néztem át utoljára és hosszan kibeszéltük az osztálytársakkal, hogy a matek mennyire nem is volt nehéz, sőt. Egy évközi témazáró is nehezebb volt. Találgattuk, hogy vajon milyen kérdésekre számíthatunk majd és, hogy kinek milyen esélye van a jó eredményre. Ahogy ezeken a dolgokon elmerengek és eszembe jutnak a felejthetetlen emlékek, az egyik szemem sír, a másik meg nevet.

A hétvégén már átestem egy ilyen nosztalgiázáson, az egyik unokatestvérem ballagásán. Eszembe jutott az én ballagásom, az utolsó év, a szalagavatóval, a bankettel, a végeláthatatlan táncpróbákkal, a sok nyűglődéssel a tételek miatt az órákon, az osztálykirándulások meg úgy eleve a középiskolai évek. Nem hiába mondják, hogy ezekre emlékszik később a legszívesebben és a legjobban az ember. Persze majd emlékezni fogunk a főiskolás évekre is, de az már más dimenzió. A ballagásra visszatérve; emlékszem, hogy akkor mennyi érzelem kavargott bennem. Először is vidámság, boldogság hiszen véget ért az év; szorongás és egy kis lámpaláz a közelgő érettségi miatt; szomorúság, ahogy a termeket végigjártuk és elénkeltük a szerenádos énekeket meg a szokásos ballagási dalokat teljesen elvoltam érzékenyülve. Leperegtek előttem az órák, amik akkor sokszor unalmasak és fárasztóak voltak, a sok baromkodás, hülyülés és csínytevés amiket elkövettünk és alig bírtam megállni, hogy ne sírjam el magam. Persze megálltam és vigyorogva énekeltem teli torokból a Börtön ablakába soha nem süt be a nap kezdetű nótát.

A nóta kapcsán pedig visszatérek az érettségihez. Az első nap, magyar nyelv és irodalom érettségi. Már mindnyájan ott gyűlekeztünk a tanári előtt, ki teljesen kikészülve az idegtől, ki halál lazán, ki pedig az esélytelenek nyugalmával vicceskedve. Ekkor jött egy remek ötlet az egyik havertól. Elmentünk elvégezni az olajcserét még a vizsga előtt, hogy közben ne kelljen ki mászkáljunk idegességünkbe (persze úgy is kellett) és akkor a haver kezembe nyomott egy flaskát és azt mondta, hogy húzzam meg. Megtettem, majd ő is és elénekeltük ismét azt a bizonyos dalt. Innentől kezdve pedig lámpaláz nélkül ültünk neki a magyarnak. Talán ennek is köszönhető, hogy egész jól sikerült. Meg annak is, hogy előtte a hétvégén néztem át Ady szerelmi költészetét, ami a választós feladatoknál épp az egyik lehetőség volt.

És igaz, hogy ezek csak 2 éve történtek még, de már most olyan távolinak tünnek és persze most is csak mosolyogni tudok ha eszembe jutnak. Nem is fog ez változni szerintem 10-15 vagy még több év múlva se, csak hiányozni fog azt hiszem. Elfelejteni viszont nem fogom, legalábbis remélem, hogy nem. Kár lenne.

A mostani érettlen érőknek meg csak annyit szeretnék mondani, hogy ne féljetek ezt a próbát mindenkinek ki kell állni és nektek is sikerülni fog. Aztán majd ti is csatlakozni fogtok ahhoz a táborhoz, amelyik azt mondja, hogy nem is volt ez olyan nehéz, mint ahogy évekig belénk nevelték és ijesztgettek vele minket. Az egésznek csak az az értelme, hogy be legyetek fosva és ne férjen egy zabszem se a hátsótokba, ezáltal pedig nehezebbnek gondoljátok a valójában átlagos feladatokat. Szóval sok sikert, egy remorkányi szart és kéz és lábtörést!