EmceeMike blogja

Mózsi előtúrta a szalma alól a titkos kincset őriző zsákot, megmarkolt egy ásót s indult ő is a többi után. Mire a gyepes térségre ért, már ott szorongott szinteaz egész tábor s a papok is éppen akkor érkeztek, mind a hárman. Kalotaitiszteletes, a szentgyörgyi plebános és a tekei szászok vén, fogatlan papja.Mózsi megállt a gyep közepén, leengedte válláról a zsákot s rátámaszkodott az ásó nyelére. A papok megütközve nézték az ásót és a zsákot.
– S ezeknek mi dóguk itt? – kérdezte szigorúan Kalotai tiszteletes.
– Azt tüstént meglássák – felelte Mózsi komolyan –, elébb hadd végezzem elén a magam székely istentiszteletjét s azután jöhetnek maguk, ki-ki a maga szája íze szerint. Hé, emberek – fordult az összegyűltekhez –, csinálják szélesebbre a kört, hogy mindenkinek jusson valami abból, amit itt cselekszünk, sze egyformán mérték a számkivetést mindannyiunkra!
Az emberek topogva nyitottak utat a hátul szorulóknak s a kör lassan kitágult szélesre Mózsi s a papok körül. Mózsi pedig lassan és ügyelve bontogatni kezdte a titokzatos zsákot. A szemek úgy csüngtek minden mozdulatán, mintha csodára vártak volna. Amit legelőször megláttak, puhán, feketén kiomlani a kibontott zsákból, a föld volt. S valaki följajdult tőle nyomban az emberek sorában.
– Főd!
– Otthoni főd – toldotta meg egy másik elakadt lélegzettel –, ráismerek még a pokolban is…!
– Facsemete! – kiáltott föl hitetlenül egy asszony –, odanézz, te, facsemetét
hozott magával ez az ember!
– Főd… otthoni főd… csemetefa otthonról… – morajlott végig a hír a hátsó sorokon s a tömeg meghullámzott, mindenki tülekedett előre, hogy bár egy pillantást vethessen a drága otthoni földre.
Mózsi kiegyenesedett s kezében a facsemetével végignézett az egybegyűlteken.
– Kicsi vadalmafa ez – mondta tiszta, hangos szóval, hogy mindenki megérthesse –, magam ástam vót ki a hegy oldalából, a marhalegelőről, hogy velünk jöjjön ide idegenbe. Szívós a fája, savanyú az almája, bajlátott székely fajta ő is, akárcsak mi magunk. Se barom, se szárazság, se egyéb veszedelem nem bírta volt a fajtáját kipusztítani a mi hegyeinkben ezer esztendőn át. Ahol mi megéltünk, ő is megélt, s ahol ő megélt, ott mi se pusztultunk el. S most, ezen az első vasárnapon, hadd ültessük hát ide, az Úristen szeme láttára, ebbe az idegen földbe, ahova elhurcoltattunk, hadd tegyen tanúságot a jövendőnk mellett. Akinek szava van ellene, most beszéljen.
Csönd volt, rettenetes és néma csönd. Valahol messze dél fele, a nádasok között egy bús hangú gémmadár hívta rekedt kiáltással a párját. Az emberek elmeredve nézték az otthoni föld néhány maréknyi rögét s a kicsi fácskát, mely alvó kérge alatt sorsuk titkát őrizte.
– Istenkísértés – nyögött föl Mózsi megett a kicsi plebános, de senki se
hallotta meg. Vérükben őrzött pogány ősi titkok bűvölete ott tükröződött kitágult szemeikben, ahogy az otthoni földre s az otthoni fácskára meredtek.
– Áron bá’! Hol van vén Tarjagos Áron? – nézett körül Mózsi.
– Itt vagyok – felelte rekedtesen, valahonnan hátulról a vén hargitai juhász.
– Lépjen elé – rendelkezett Mózsi –, maga a legvénebb közöttünk, maga végzi az ültetés dolgát.
A tömeg megnyílt, utat eresztett s a hajlott vállú vén havasi pásztor lassan előrecammogott. Vállig leérő hosszú fehér haját meglengette a Fekete-tenger felől fúvó sós-szagú szél.
– Itt az ásó s emitt a fa – mondotta Mózsi –, végezze hát, ahogyan tanolta vót.Az öreg székely kezébe vette az ásót, reszkető kézzel keresztet karcolt vele a földre, aztán ásni kezdte lassan, gondosan a gödröt. Az emberek nézték a földet, amit az ásó kiemelt. Barnás-fekete, zsíros, kövér föld volt. Idegen föld.
Mikor a gödör elkészült, a vénember ügyelve kezébe vette a kicsi facsemetét, magosra emelte két nagy, reszkető kezében, mintha titkos hatalmaknak mutatta volna meg s a szája nehány bűvös ősi szót motyogott. Aztán gondosan beletette a gödörbe, eligazította a gyökerét s rányomkodta előbb az otthoni földet s aztán rátakarta az idegent. Mikor nagy idő után lábra állt végre, ennyit szólt Mózsihoz:
– Megnyested, ahogy kell. A fában nem lesz hiba, ha csak nem a fődben.
– Ez pedig a Jóisten dolga s nem a miénk – felelte Mózsi, azzal a papokhoz fordult. – Innentől kezdve maguké a szó. Azzal vállára lökte a megüresedett zsákot, kezébe vette az ásót s ment hátra az emberek közé. Középen csak a három pap maradt s a kicsi székely fácska az idegen földben. Elsőnek a szentgyörgyi plebános kezdett bele az imádkozásba. Sápadt, meggyötört arcán nehéz könnycseppek gördültek alá, egyik a másik után. Hangja el-elcsuklott, alig lehetett megérteni a szavakat. Utána Kalotai tiszteletes mondta el a magáét. Szavai tovaharsogtak a meghajló fejek fölött, végig az üres táboron s még a messzi nádasok is megborzongtak tőle. Az ő hangjára figyelhettek föl odakint a kapun túl az őrizők, mert egyszerre csak jönni kezdtek, akár a sáskák, minden irányból. De már a szászok vén papja is elmondta a maga ámenét a kicsi facsemete fölött, mire odaértek.
Tarpoján, a főrabtartó, úgy tört keresztül az embergyűrűn, mint a nekivadult bika. Rúgta, taszította az útjában állókat s csúnya, vörös képe majd lángot vetett a haragtól.
– Nincs gyűlés! Nem adtam engedélyt! Mars vissza a barakkba! – ordította
magánkívül. – Nincs templom! Nincs vasárnap! Disznó papot mind lövöm agyon! Hol van disznó papok?
De mielőtt a papoknak eshetett volna, Mózsi elállta az útját.
– Ide nézzen, főparancsnok úr – mondta, s az elültetett facsemetére mutatott.
Tarpoján rámeredt a kicsike fácskára, aztán Mózsira.
– Mit nézzem? He?
– Almafát – árulta el Mózsi.
– Almafa? – tátotta el a száját a nagy, behemót román –, s minek mind ember?
– Ünnepelni – felelte Mózsi.
– Mit ünnepelni? – ordította el magát újra Tarpoján – én mondta nektek, hogy nincs templom s nincs Isten! Hát mit ünnepelni? Mi?
– Az almafát – állta Mózsi a helyét, makacsul.
– Almafát? – hüledezett Tarpoján – te csinálsz bolond belőlem, mi? Te akarsz verés, mi?
S már emelte is a nagy mancsát ütésre, amikor Mózsi egy gyors lépéssel mellette termett és úgy suttogta az arcába, hogy mások nem hallhatták.
– Ne tegyen bolondot, sze tán magának lesz a legtöbb haszna ebből…!
Tarpoján ökle megállt a levegőben.
– Hasznom? Nekem? – kérdezte hitetlenül.
– Nem maga mondta, hogy ezentúl itt kell éljünk, mert ez a törvény? –
szögezte neki Mózsi a kérdést.
– Az hát – bólintott a rabtartó bosszúsan –, aki szökik, bumm! Kapja fejibe lövés!
– Aztán ültet-e almafát az, aki szökni szándékozik? – firtatta Mózsi.
– Aki szökni akar, vágja szögesdrót – ismerte be a román –, nem ülteti fát.
– Nahát – méltatlankodott Mózsi –, mink összegyűltünk ide, hogy kimutassuk engedelmességünket a maga törvénye iránt s almafát ültessünk ebbe a földbe, amelyik otthonunk és hazánk kell legyen ezután. S maga úgy tör reánk itt, mintha gonoszat cselekedtünk volna. Hát igazság ez? Ha megtudják a felső hatóságok, hogy ebben a táborban olyan nagy az elégedettség s a jó szándék, hogy már almafát is ültetnek az emberek fiaik számára, ki kapja a nagy fene dicséretet? Előléptetést, kitüntetést meg mi a frászt? Ki kapja? Én? Vagy ezek az emberek itt? Mi? Nem hát, hanem maga! De ha magának nem tetszik, amit cselekedtünk, én kitéphetem ezt a fát innen ebben a percben, ki én! S ha nem szabad még fát sem ültetni ebben az országban, akkor majd megvárjuk, míg elrohad a szögesdrót magától, s akkor szökünk el innen! Gyere hát, almafa, Tarpoján úrnak nem kell se dicséret, se kitüntetés!
S már lépett is nagy, mesterkélt haraggal a kicsi facsemete felé. De Tarpoján elkapta a karját.
– Ho, te. Megálljál. Almafa, mondtad? Várj na, neked talán van igaza, tudod? Mért nem jötte hozzám s mondta: Tarpoján, mi ültetünk almafa, mert mi tudjuk, hogy amit törvény akar, az jó, he? Én vagyok jó ember, én akarok jó. Nektek is, nekem is. Hadd lássam fa.
Még le is guggolt a kicsi vadalmafához, úgy nézte, tapogatta.
– Jó kicsi fa – bólintott elégedetten. – De mért csak egy? He?
– Mert több nekünk nincsen, azért – válaszolt Mózsi.
Tarpoján megvakarta tányérsipkája alatt a fejét.
– Csak egy, he? Tudod mi? Én majd beszélek nagy urakkal. Mondom, hogy ti vagytok nekem nagy család, s ti akartok lenni itt, mint otthon. Jó? Urak Bukurestiből küldenek majd mindenféle jó fát nektek. Nekem pedig dicséretet s több fizetést. He? Úgy megörvendett ennek a gondolatnak, hogy sarkon fordult s elbömbölte magát az emberek felé, akár a bögölycsípte barom.
– Hé! Mind te ide figyelj! Én vagyok jó ember! Én vágok nektek öreg tehén, ti esztek hús ma este! He? Ti csak végez jó munka, én szerez nektek almafa elég.
Szeme megakadt a három papon, kik még mindég ott ácsorogtak az őrök fogságában. Arca elárnyékosodott megint.
– Pap is ültet? – kérdezte gyanakodva.
– Pap imádkozik – vallotta be Mózsi az igazat.
– Miért imádkozik? – akarta tudni a román.
– Hogy nőjön a fa.
– Az más – nyugodott belé Tarpoján –, azért lehet. Nem segít sokat fának, de nem is árt neki, höhöhö – röhögött a saját szavain –, mi használ marhagané, hogy nőjön fa. Ti használ imádság, höhöhö…
Azzal vállon veregette Mózsit nagy vidáman, intett az embereinek s ment vissza velök az őrháza felé. A tömeg nagy része ijedten szétoszlott már addigra, csak néhányan ácsorogtak
még ott, kis csoportokba verődve, kíváncsian. Kalotai tiszteletes megcsóválta a fejét.
– Nem lesz ebből fa, Mózsi. Nem arravaló föld ez.
– Eltelt az ültetés ideje – toldotta meg a szászok papja –, nem kedveli a fa, ha ilyenkor háborgatják.
Mózsi vállára vetette az ásót meg az üres zsákot, visszanézett még egyszer a kicsi facsemetére, aztán csak úgy szólt oda a papoknak, a válla felett.
– Mink se kedveljük s mégis itt vagyunk. A fa se válogasson, ha székely akarlenni. Azzal már ment is vissza, a barakkok felé. Magosan, a kék égen sasok keringtek mozdulatlan szárnnyal. S tova északnyugat felé, ahol a nádasok az éggel összeértek, kicsi fehér felhők hajóztak szelíden Erdélyország felé. Mintha csak a mocsár mélyéből fölszálló hazavágyó sóhajok lettek volna.