Sokan kérdezik mostanság, hogy miért vagyok olyan csöndes. Nem tudok rá válaszolni. Tudnék, de inkább nem untatom a kérdezőt. Meg kérdezgetik, hogy hogy vagyok, minden rendben van-e velem. Ilyenkor egy "köszi, megvagyokkal" kitérek a hosszas kifejtegetés elől. Az igazság az, hogy nem vagyok jól. Egyáltalán nem. Kezdek megint ott tartani, ahol tavaly ilyentájt voltam, amikor ezeket a verseket is írtam. Igaz, hogy kicsivel másabb a helyzet, de alapjába véve ugyanaz. Kezdenek a dolgok felgyülemleni bennem és már telik az a bizonyos pohár. Telik egyre jobban és elvan dugulva a söntés, arra pedig nincs mód, hogy leeresszek belőle. Másnak persze sikerülhet. (Így sikerült most is egy adagot az én egyetlen manómnak, aki mindig jókor van jó helyen és mindig számíthatok rá. Még egyszer köszönöm!) De nekem magamtól nem. Legalábbis még nem.
Most abban a fázisban vagyok, amikor semmihez nincs kedvem. Semmi nem köt le úgy igazán, vagy ha le is kötne nem vagyok képes elkezdeni sem. Sokszor azon veszem észre magam, hogy csak ülök és bambulok ki a fejemből. Ilyenkor jön a kérdés, hogy miért vagyok ilyen csöndes. Hogy miért? Mert nem akarom elvenni senkinek a kedvét az én nyűgjeimmel. Mert nem akarom senkinek az idejét erre pazarolni. Persze lehet, hogy azt kéne néha, de minek? Magam kell megoldjam a gondokat úgyis, a segítség persze mindig jól jön. És persze tartanom kell azért a látszatot valamennyire, hogy ne lássák az emberek rajtam azt, hogy mi bajom. Ami nem mindig sikerül, sajnos.
Nagy különbség van a részvétlen némaság és az együtt érző meghallgatás között. A modern ember egyik legnagyobb keserve, hogy nincs hol, nincs kinek a batyuját kiteregetni. Ezért olyan keresettek a pszichiáterek, akik türelmes, fizetett szak-meghallgatók, s olykor nem is tesznek mást, csak hagyják, hogy a páciens alaposan kibeszélje magát, s már ezzel is gyógyítanak. Holott egymás orvosai lehetnénk – egy kis szeretettel, empátiával, valódi és nem színlelt érdeklődéssel embertársunk személye iránt. Megérinteni a remegő kezet, elmélyedni a repdeső tekintetben, azt sugallni: „Most te, egyedül te vagy a fontos”, s lenyugtatni a zaklatott lelket, azáltal, hogy osztozunk vele… Örömben együtt lenni? Az se könnyű, irigység nélkül együtt nevetni, akkor is, ha nekünk magunknak éppen kevés okunk van a derűre… (forrás)
Néha azon gondolkodom, hogy itt kéne hagyni mindent úgy ahogy van és elmenkülni. Elmenekülni messzire, távolra a gondoktól, a bajoktól, a magánytól. Legalább addig amíg meg nem oldódnak a dolgok. A gondtalanság hosszú óráit pedig kiélvezném ameddig csak lehetne. De nem lehet. Nem tehetem meg. Muszáj, hogy talpon maradjak és lenyeljem ezeket, mert ha most török meg azzal nem segítek. Muszáj magamért és másokért is. És most vulgáris leszek sajnálom. Az a kibaszottul nagy probléma, hogy ezeket mind tudom, csak ezt nem tudom, hogy tudom.
Ha érthetetlen lennék az az én hibám és könnyen előfordulhat. Kikapcsolhatod.
update 12.09 00:34 - Szeretném mindenkinek megköszönni a biztató szavakat. Szeretlek titeket! :-)
Utolsó kommentek