Sokféleképpen láttam már a szemét, az általában szigorú tekintetű arcát neki. Sokszor idegesen, csillagokat szórva. Sokszor vidáman, pajkosan, huncutul mosolyogva. Sokszor kimérten és komolyan, ahogyan legtöbbször. És előfordult az is, hogy szomorúan. Ritkán, de előfordult. Sőt egyszer még sírni is láttam, ámbár akkor meg is volt az oka rá.

A mai nap egy pillanat erejéig találkozott a tekintetünk és nagyon megijedtem attól az arctól, attól a szempártól, ami akkor szembe nézett velem. Máskor ha belenéztem a szemébe, akkor láttam az elszántságot; a gyehennai lángot, ami tombolt benne folyamatosan és kiolthatatlanul; a nyers erőt, ami mindig talpraállította akármilyen mélyről kellett visszajönni. Abban a pillanatban ezeket nem láttam, csak halványan. Helyettük olyan dolgokat láttam amitől elkezdtem félni. És ugye jobb félni, mint megijedni. Valóban.

Fáradtságot láttam a szemében, hosszú-hosszú évek kemény munkáját, küzdelmeit. Az ábeli rengetegen való átkelést láttam, a bognyesést évről-évre folyamatosan. Szomorúságot, elkeseredést, reménytelenséget láttam. Nem is tudtam egy darabig megszólalni utána, és még mindig előttem van az az arc. Amiben mindig a reményt, az erőt és kitartást láttam, ám abban a pillanatban ezek sehol nem voltak.

Még szerencse, hogy utána már nem ez az arc nézett szembe velem, hanem egy másik, egy szívderítőbb. Még az sem volt az igazi, az a régi reménnyelteli, de legalább már vidám volt. Egy valami biztos azt a pillanatot és azt az arcot nem fogom elfelejteni egy hamar.